A kisgyerek szemében a szülei istenszerű lények, hiszen nélkülük nem kapnának szeretetet, gondoskodást, táplálékot. Ők a mi mindenható gondviselőink, mi pedig rájuk vagyunk utalva, amíg ők gondoskodnak rólunk.
A tökéletes szülő mítosza
Mivel nincs összehasonlítási alapunk, sokáig azt gondoljuk, hogy a szüleink tökéletesek. Ráadásul kultúránk és vallásunk egyhangúlag a szülői tekintély mindenhatóságát támogatja. Elfogadható, ha kifejezzük a haragunkat a párunkkal, testvérünkkel, munkatársunkkal szemben, de szinte tabunak számít az érdekeink érvényesítéséért konfrontálódni a szüleinkkel. Viszont általános felfogás, hogy a szüleinknek joguk van irányítani bennünket, pusztán azért, mert életet adtak nekünk.
Én rossz vagyok, a szüleim pedig jók
Még azok a gyerekek is istenítik a szüleiket, akiket bántalmaznak, elhanyagolnak. Talán nekik még inkább szükségük van arra a hiedelemre, hogy az ő szülei jók. Még ha egy szinten meg is értik, hogy az apjuk rosszat tett, amikor megverte őket, az intellektuális megértés nem elegendő ahhoz, hogy érzelmileg is átélje, hogy az apja viselkedéséért nem ő a felelős. Ezt úgy szokták megfogalmazni: „A szüleim csak jót akartak nekem, embert faragtak belőlem. Elképesztően rossz gyerek voltam.” Ez a hiedelem olyan erejű, hogy sokszor még felnőtt korban is tovább él, még akkor is, amikor az ember már fizikailag nem függ a szüleitől. Ez a hiedelem arra jó, hogy elkerüljük azt a fájdalmas igazságot, hogy az istenszerű szüleink valójában cserbenhagytak, amikor kiszolgáltatottak voltunk. Pedig az első lépés afelé, hogy az életünket a saját kezünkbe vegyük, hogy szembenézünk ezzel a fájdalmas igazsággal.
Hova vezet a tagadás?
Ha valaki nem látja be a fenti fájdalmas igazságot, gyakran nagyon nagy árat fizet ezért az elrontott kapcsolataiban. Leginkább a párkapcsolataiban. Amíg tagadjuk a szüleink felelősségét, vagy éppen racionális magyarázatokkal mentegetjük őket, addig újra meg újra olyan férfiakba szeretünk bele, akik elhagynak, vagy bántalmaznak minket, akár az apánk. Kiválóan tudjuk mentegetni őket.
Az apám csak azért üvöltözött velem, mert állandóan engedetlen voltam.
Csak azért ivott, mert az anyám állandóan bosszantotta.
Az apám vert, de nem azért, hogy bántson, hanem hogy móresre tanítson.
Az anyám azért nem törődött velem, mert olyan boldogtalan/beteges volt.
Ezek a magyarázatok csak arra szolgálnak, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant.
A szülők is tagadnak
A szülőknek szintén megvan a maguk elhárító mechanizmusa. Amikor a múlt eseményeit szeretnénk rekonstruálni, és amikor ez rájuk rossz fényt vet, ragaszkodnak hozzá, hogy az nem úgy történt, nem volt rendszeres, vagy éppen meg sem történt. Sőt még vádaskodni kezdenek, hogy milyen hálátlan gyerek vagy, miért csak a rosszra emlékszel. Az ilyen kijelentések könnyen elbizonytalaníthatják az embert, és megnehezítik, hogy rekonstruálja a történteket. Illetve aláássák az ember amúgy is gyenge önbecsülését, hiszen ha rosszat feltételez a szüleiről, akkor ő egy gonosz, hálátlan ember. Nos, innen szép győzni, de nem lehetetlen. Igenis van lehetőség arra, hogy a mérgező szülőket elszenvedő gyerekek feldolgozzák a traumáikat, szembenézzenek a haragjukkal, és elgyászolják a pokollá tett gyerekkorukat, majd ismét felépítsék önmagukat. Nem könnyű, és nem is rövid út, de mindenképpen érdemes elindulni rajta, ha nem akarjuk a gyerekkori poklot kiépíteni a felnőtt kapcsolatainkban, és megajándékozni vele az utódainkat.
Olvass tovább: http://www.szemelyescoach.hu/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: