Ha sóhajtottál már fel úgy, hogy „De jó lenne, ha megértenénk egymást!”, akkor minden bizonnyal segítségedre lehet az Erőszakmentes Kommunikáció. A módszer több, mint technika, inkább egy ítélkezésmentes szemléletmód.
A hétköznapokban a beszédünk tele van ítéletekkel, szemrehányásokkal, melyet a beszélgetőpartnerünk teljes joggal sérelmez. Ez vezet aztán oda, hogy együttérzés helyett csak veszekedésben lesz részünk.
A kommunikációnkban érdemes két módot megkülönböztetni: az egyik, amikor önmagunkról beszélünk, a másik, amikor a társunkra figyelünk. Ez a fókuszváltás biztosítja azt, hogy mindketten, egymástól függetlenül ki tudjuk fejezni, ami bennünk van, és valóban tudjunk egymásra figyelni. Ebben a figyelemben van rá esély, hogy mélyen megértsük egymást, és olyan kapcsolat szülessen, ami túlmutat a hétköznapi felszínes találkozásokon.
Amíg nem bízunk önmagunkban, addig az „Üss vagy fuss!” elve alapján működünk. Ha erősebbnek látjuk az ellenfelet, akkor „fuss!” ösztönünkre hallgatva elsomfordálunk, ha gyengébbnek, akkor a belső „üss!” parancsszóra támadunk. Mindegy, hogy ezt milyen formában tesszük. Bár szelídebbnek tűnik, ha azt mondjuk, hogy „Ejnye, kisfiam, szomorúvá teszel, ha egyest kapsz.”, valójában ez a mondat nem kevésbé erőszakos, mint ha vöröslő fejjel üvöltjük, hogy „Büdös kölyök, sírba viszel a sok egyessel!”.
Fontos tudatosítani, hogy bár a történések váltják ki belőlünk az érzéseket, de érzéseink valódi oka az, hogy olyan alapvető szükségleteink kielégülnek-e, mint a tisztelet, a megértés, az elfogadás, az autonómia, a bensőséges összekapcsolódás. Ez a szemlélet mentesít attól, hogy egymást vagy önmagunkat hibáztassuk érzelmeinkért, helyette szükségleteinkben, mint erőforrásokban keressük a megoldás útját. Például ahelyett, hogy azt mondanánk: „Csalódást okoztál nekem, mert tegnap nem jöttél”, kifejezhetjük magunkat így is: „Csalódottnak éreztem magam, amiért nem jöttél át, mert szerettem volna együtt lenni veled, és megbeszélni néhány dolgot.”
Az erőszakmentes kommunikáció alapvetően négy elemből áll: megfigyelésből, az érzések, szükségletek kifejezéséből és a kérésből. A közérzetünket befolyásoló jelenségeket érdemes alaposan megfigyelni, és úgy fogalmazni, hogy abba érzéseket ne keverjünk. Ha ebben nem vagyunk tudatosak, akkor az érzéseink ítéletek formájában becsúsznak a mondandónkba. Például ha azt mondom, hogy „Mindig csak én kereslek, te sosem hívsz fel”, ebbe már jó adag szemrehányás keveredett. Ám ha csak a pontos megfigyelésemet rögzítem, nem váltom ki a beszélgetőpartnerem ellenállását. Fogalmazhatok így is: „Az elmúlt hetekben én hívtalak.” Ez vitathatatlan megfigyelés, amit az érzelmeim maradéktalan kifejezése követhet. Rendszerint nehezen megy az érzéseink kifejezése is, mert nem arra treníroztak minket, hogy befelé figyeljünk, hanem arra, hogy folyamatosan azt találgassuk, vajon mit gondolnak rólunk mások. Gyakori, hogy a tréningek résztvevői az „Úgy érzem” kezdetű mondatokat gondolatok megfogalmazásával folytatják. Például: „Úgy érzem, hogy jelentéktelen embernek tartanak a munkatársaim. Ehelyett fogalmazhatunk így: „Amikor a munkatársaim ezt mondják, elkeseredettnek érzem magam.”
Az erőszakmentes kommunikáció harmadik eleme a szükségletek megfogalmazása. Például elkeseredett családanyaként gyakran adunk hangot annak, hogy mennyit dolgozunk, ahelyett, hogy kifejeznénk, hogy pihenésre, rendre, nyugalomra lenne szükségünk.
Ha hangot adtam annak, hogy a konkrét helyzetben mit érzek és mire lenne szükségem, akkor jöhet a kérés megfogalmazása. Lényeges, hogy a kérés pontos, pozitív, megcselekedhető vagy visszautasítható legyen. Ha a gyerekemtől azt kérem, hogy segítsen többet a házimunkában, abból még nem fogja tudni, hogy heti ötszöri mosogatást kérek tőle vagy a konyha felsöprését. Lehet, hogy beéri azzal, hogy egyszer kiviszi a szemetet, és én ettől ugyanolyan frusztrált maradok. A kérés abban különbözik a követeléstől, hogy visszautasítható, Ha kérdésként fogalmazzuk meg a kéréseinket, akkor a másiknak módja van elfogadni vagy visszautasítani a javaslatunkat. A visszautasítható kéréssel a cselekvés szabadságát tiszteljük, és teret adunk annak, hogy addig kommunikáljunk, amíg meg nem találjuk a mindkét fél számára optimális és megtartható megállapodásokat. Lehet, hogy mindez első hallásra időigényesnek tűnik. Hosszú távon azonban megtérül a befektetett idő, mert az ilyen pontos, egymást tisztelő megállapodásokat szívesebben tartja be mindkét fél.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: