Szeretjük azt gondolni, hogy szabadon döntünk arról, hogy kit választunk társunknak. Pedig óriási tévedésben vagyunk! Az egész neveltetésünk, gyerekkorunk, szüleink hatása ott bujkál az önállónak hitt döntésünk mögött. Vagyis soha nem véletlen, hogy éppen abba az emberbe szeretünk bele, akibe. A gyerekkorunk hatásai tudattalanul predesztinálják a választásainkat.
A klienseim egy jó része társkeresési vagy párkapcsolati nehézségekkel küzd. Vagy nagyon nehezen létesítenek kapcsolatot, vagy rendre olyan emberekbe szeretnek bele, akik nem viszonozzák az érzéseiket. A beszélgetések során aztán mindig kiderül, hogy az otthonról hozott minták, hiedelmek, vagy épp a gyerekkorban lerombolt, esetleg ki sem alakul önbecsülés hiánya áll a kudarcok mögött.
Amikor mindig ugyanolyat választunk
Sokan panaszkodnak arra, hogy rendre alul választanak. Mindig. Nem merik elhinni, hogy az a jóképű, kedves, intelligens kolléga valaha is őket akarná. Elmesélek egy történetet. A hősét nevezzük Áginak.
A szülei ugyan nem váltak el, de igen rossz viszonyban voltak egymással. Apja rendszeresen iszogatott, bár Ági soha nem látta őt részegen, de az apa agresszivitásával neki is, az anyjának és a kishúgának is szembe kellett néznie. Az anyja folyamatosan neki panaszkodott az apára, örökké sírt, és egy idő után a depressziója miatt alig tudott a gyerekekkel foglalkozni. Így aztán Ágira maradt a háztartás. Mosott, főzött, takarított. Óvodába, iskolába hordta a húgát, és az apával szemben igyekezett villámhárító lenni. Gyakran ő vitte a kistesóját orvoshoz, ő járt a fogadóórákra, szülőértekezletekre, és zokszó nélkül megértette, ha nem mehetett osztálykirándulni, különben nem lett volna senki, aki a kicsit „elrendezi”. Anyjának a lelki társává vált, meghallgatta a gondjait, a maga módján igyekezett még tanácsokat is adni neki.
Igazi mintagyerek volt, és folyton teljesített, hogy szeressék. Hiába voltak szép eredményei a suliban, és hiába szerzett két diplomát, folyton azt érezte, hogy nem elég jó, örökös önbizalomhiány gyötörte.
Amikor elkezdett fiúkkal ismerkedni, csupa olyat választott, aki kissé még gyerek volt, azaz komoly gondoskodásra, támogatásra szorult. A partnerei között voltak alkoholisták, játékfüggők is. Mellettük folyamatosan azt élte meg, hogy ő nem számít, mert a pia és a játék fontosabb nála.
Amikor megkeresett, egy se veled, se nélküled viszonyban szenvedett. Nem tudta otthagyni a zűrös férfit, mert iszonyatosan rettegett a magánytól.
Pedig csinos, intelligens, több diplomás nő volt, és látszólag minden esélye megvolt arra, hogy egy normális pasi megszeresse. Ő mégse ilyet választott.
Ismétlési kényszer
Úgy tűnik, Ági folyamatosan egy minta alapján választott újra meg újra. Persze sok tényezős a problémája, a történetén keresztül csak az ismétlési kényszerre szeretnék rámutatni.
Amíg fel nem dolgozzuk az otthonról hozott mintáinkat, addig folyamatosan belesétálunk az ismétlési kényszerbe. Amikor társat választunk, azt hisszük, hogy ez tudatos döntés. Valójában ennél sokkal mélyebben lévő, tudattalan elvárások alapján döntünk. Ezek közül most csak egyet emelnék ki: olyan valakit választunk, akivel képesek vagyunk megélni azokat az élettapasztalatokat, amelyeket otthonról hoztunk. Vagyis akivel ott lehet folytatni az életet, ahol abbahagytuk, amikor becsuktuk magunk utáni a szülői ház ajtaját. Ha erre most felkiáltasz, hogy „Atyaég! Dehogy! Pont azért menekültem el otthonról, mert elég volt ebből a pokolból, és olyan társat akartam, aki éppen az ellenkezője apámnak, anyámnak”, akkor megértelek, de egyáltalán nincs igazad. Sajnos teljesen tudattalanul olyan társat választunk, akitől megkapjuk ugyanazokat a dolgokat, amiket a szüleinktől. Ha véletlenül mégsem hasonlít egyik szülőnkre se, akkor a viselkedésünkkel szinte “kikényszerítjük” az elutasítást, megalázást.
Ahogy Ági történetében láthatjuk, ő abban nőtt fel, hogy folyamatosan le kellett mondania a saját szükségleteiről, és mások igényeit kellett teljesítenie. Mire felnőtt, már fogalma sem volt róla, hogy valójában mit is szeretne. A lényeg az volt, hogy neki folyamatosan segíteni, szolgálni kell másokat. Így ezen minta alapján választott társat. Csupa olyat, aki mellett megélhette, hogy ő az erős, aki segít a rászorulónak. Ez az élmény az önbecsülésnek legalább valami halvány szikrájával megajándékozta. Csakhogy szenvedett ezekben a kapcsolatokban, hiszen újra megélte azt is, hogy ezeknek az embereknek ő nem számít igazán, mert a játék, az ital, a szer mindig fontosabb volt mint ő.
Miért ismétlünk?
Azért ismételjük ezeket a helyzeteket, mert abban reménykedünk, hogy na, majd most sikerül megtalálni a megoldást, és kikényszeríteni, hogy figyeljen rám, vagy úgy szeressen, ahogy az nekem jólesik. Csakhogy ez sajnos mind párkapcsolati problémához fog vezetni, hiszen a párom legártalmatlanabb megjegyzésére is éppen úgy fogok válaszolni, ahogy a szüleim viselkedésére válaszoltam. Amíg ezt a fajta sebzettséget fel nem dolgozzuk mondjuk egy terápiában, addig újra és újra ugyanolyan partnert fogunk választani, aki megaláz, nem figyel ránk vagy esetleg bántalmaz.
A másik tudattalan párválasztási ok, hogy olyasvalakit keresünk, aki mellett gyógyulni tudunk, akitől azt reméljük, hogy megadja azt, amit a szüleinktől soha nem kaptunk meg. Az a kisfiú, akit az édesanyja nem tudott eleget dajkálni, ölelgetni, olyan nőbe fog beleszeretni, aki hajlandó betölteni ezt a hiányát, és anyja helyett anyjaként fogja babusgatni. Ez lehet, hogy eleinte a határtalan szerelem érzését fogja benne kelteni, de egy idő után megszűnik majd benne a szenvedély és a szexuális vágy, mert azért az anyámmal mégsem jó ágyba bújni. Máris ott van a párkapcsolati probléma.
Amikor azt hisszük tehát, hogy nagyon is tudatosan választunk párt, akkor valójában nem csinálunk mást, mint tudattalanul a saját sebzettségünkhöz keresünk egy másik megsebzett embert. Sebet a sebhez. És már kész is a párkapcsolati dinamika, ami az első perctől kezdve bombaként ketyeg, és csak idő kérdése, hogy felrobbantsa az egész házasságot.
Hogyan lépjünk ki belőle?
A kilépéshez a motivációt általában egy szörnyű párkapcsolat szokta megadni. Szenvedünk, de se benne maradni, se kilépni nem tudunk. Ekkor érdemes segítő szakemberhez fordulni, és együtt megkeresni az okokat, hogy miért választunk mindig ugyanúgy, és hogyan tudnánk változtatni a berögzült mintákon. Ez soha nem két-három alkalom, hanem egy hosszabb önismereti út. A kérdés, hogy végigszenveded az életedet élhetetlen párkapcsolatokban, vagy veszel egyszer egy nagy levegőt, rászánod az idődet, pénzedet, és adsz magadnak egy esélyt a boldogabb életre. Ez innentől kezdve már csakis és kizárólag a te felelősséged. Mert lehet egy életen át a szüleinket vádolni az elcseszett gyerekkorunkért, csak épp nem érdemes, mert ettől nem lesz boldogabb életünk.
Nézd meg, hogyan tudok segíteni neked!
Ha szeretnéd követni az új bejegyzéseket, kövess a Facebookon is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: