1.0Bízz magadban!https://bizzmagadban.cafeblog.huMokaszinhttps://bizzmagadban.cafeblog.hu/author/mokaszin/<p>Sokan vannak, akik újra meg újra ugyanolyan társat választanak, és rendre ugyanott akadnak el a párkapcsolataik. Sok olyan nővel találkoztam, aki évekre beragadt a szerető szerepébe, és rendszeresen nős férfiakba szeretett bele. De miért teszik mindezt, amikor pontosan tudják, hogy milyen szenvedések várnak rájuk?</p> <p> </p> <h3>A korai kapcsolatok tudattalan ismétlése</h3> <p>Mindig olyan emberekkel teremtünk intim kapcsolatot, akik tudattalanul ugyan, de lehetőséget kínálnak gyerekkori lelki sérüléseink feldolgozására és meghaladására. Vegyünk egy példát: adott egy gyerekágyi depresszióban szenvedő anyuka, aki képtelen egyedül ellátni a csecsemőjét, aki viszont órákon át ordít. Vagyis kétségbeesetten küzd a szülő figyelméért, és kitartóan dolgozik azért, hogy elnyerje anyja feltétlen szeretetét, és az ellátást. Ez ott és akkor életmentő viselkedés, de a korai években kialakított szokások, a mögötte meghúzódó érzelmek (elhagyatottság, magány) azonban egy életre rögzülnek, és később nehezítik a párkapcsolatot. Ha például azt érzékeli egy nő, hogy a férje meredten bámulja a monitort, és meg sem hallja, amit mond, akkor a nőben megszólalhat a gyerekkori vészcsengő: már megint nem vagyok fontos. És ez a látszólag jelentéktelen esemény irreálisan erős válaszreakciót vált ki belőle. Észre sem vesszük, hogy társunk egyre inkább a szüleink leképeződéseként funkcionál: rávetítjük gyerekkori élményeinket, érzelmi hiányainkat, és ezáltal tudattalanul befolyásoljuk őt. Reakcióink hatására előbb-utóbb ugyanúgy kezd viselkedni, mint annak idején anyánk vagy apánk, ami csak tovább növeli a szorongásunkat.</p> <p> <a href="https://bizzmagadban.cafeblog.hu/files/2015/02/Mother-and-Child.jpg"><img class="aligncenter size-full wp-image-270" src="https://bizzmagadban.cafeblog.hu/files/2015/02/Mother-and-Child.jpg" alt="Mother-and-Child" width="1600" height="1066" /></a></p> <h3>A féltékenység gyökere</h3> <p>Sokan abban a tévedésben vannak, hogy a féltékenység a szerelem erősségének bizonyítéka. Valójában inkább a féltékeny fél önbizalomhiányának a jele. Aki gyerekként nem kapott elég szeretetet és figyelmet, később úgy érezheti, hogy senki nem szereti és besüli őt igazán, és képtelen elhinni, hogy a párja mégis így érez. Ráadásul az elhagyástól való félelem nagyon mély, ősi szorongás, és a gyerekkori traumákkal megterhelve előbújhat a mélyből a másik elvesztésének félelme. Ha egy csecsemőt a fájdalmában magára hagytak (amit sírással jelzett, és erre a szülők azzal válaszoltak, hogy hagyták ordítani a csecsemőt, hadd erősödjön a tüdeje….), akkor könnyen kialakulhatott a gyerekben ez a nagyon mély, ősi fájdalom. Minél korábban élt át valaki elhagyatottságot, annál mélyebben vésődött a lelkébe ez a tapasztalat. Természetesen később is kialakulhatott ez a félelem, ha például az egyik szülő elhagyta a családot. Ráadásul ezek a gyerekek sokszor önmagukat hibáztatják, és ez a bűntudat tovább keseríti az életüket.</p> <p> </p> <h3>Az ismétlési kényszer legyőzése</h3> <p>Leginkább önismereti munkával lehetséges, melynek során föltárjuk a gyerekkori traumákat, és átdolgozzuk őket. Sajnos nem nagyon van más út. Az önsegítő irodalom olvasása abban segíthet, hogy rájövünk arra, hol van elakadásunk. De a probléma feloldásához bizony szakavatott segítségre van szükségünk: leginkább több éves egyéni terápiára. Merthogy a problémáink sem egy-két hónap alatt keletkeztek, így a feloldásukhoz is hosszabb időre van szükség. Ne higgyünk azoknak a csodaguruknak, akik azonnal, egy-két alkalmas megoldást kínálnak! És azoknak se, akik az első alkalommal megmondják a megoldást az életünkre.</p> <p> </p> <p><a href="https://bizzmagadban.cafeblog.hu/files/2015/02/terápia.jpg"><img class="aligncenter size-full wp-image-280" src="https://bizzmagadban.cafeblog.hu/files/2015/02/terápia.jpg" alt="terápia" width="400" height="400" /></a></p> <p>És még egy fontos dolog: lehet, hogy a problémáink nagy részét a szüleink okozták, de nem válunk felnőtté, ha nem fogadjuk el, hogy szüleink a maguk módján szerettek bennünket, ezért ha meg is bántottak, nem szándékosan tették. Valójában mindig azon voltak, hogy a legjobbat adják nekünk, de ők ezt így kapták, azt látták a saját szüleiktől, ennyire tellett tőlük. Ha felnőttként még mindig őket hibáztatjuk, akkor úgy járunk, mint egy koccanás résztvevői, akik leragadnak az út közepén, és azon vitatkoznak, ki volt a hibás. Ahelyett, hogy megoldanák a problémát, és gyorsan továbbmennének. Így hát leragadnak, és lemaradnak egy csomó dologról. Például évekig tipródnak egyedülállóként, és lassanként lecsúsznak egy jó házasságról vagy a gyerekáldásról…</p> <p>További olvasnivaló a honlapomon: <a title="coaching" href="http://www.szemelyescoach.hu/">http://www.szemelyescoach.hu/</a></p> <p> </p>rich