Úgy szól a mondás, hogy nem párt találni nehéz, hanem megtartani azt, akit megtaláltál. Vagyis hiába kerested hosszú éveken át az Igazit, ha nem vagy képes megtartani őt, mert vannak olyan szokásaid, amelyek a legszeretőbb társat is kiábrándítják belőled.
Évek óta beszélgetek párokkal, akik eljutottak a szakítás, válás gondolatáig. Amikor megkérdezem, hogy miért akarnak véget vetni a kapcsolatnak, a következőket szokták mondani egymásnak:
Nem jó, amit teszek, mindent rosszul csinálok, nem tetszik neked, ahogy élek, öltözködöm, gyereket nevelek. Gyakran leértékelsz, kigúnyolsz – néha mások előtt is. Ez végtelenül megalázó számomra.
És persze, lehet, hogy igazad van, de már nem tudom meg nem történtté tenni a dolgokat. Igen, sajnálom, bocsánatot is kértem, de te képtelen vagy túllépni ezen. Rettenetesen unom, hogy ezt kell hallgatnom, mert folyamatosan bűnösnek érzem magam.
Bármennyire is nyilvánvaló, hogy tévedtél, megbántottál, elintézed azzal, hogy “én már csak ilyen vagyok, engem így kell szeretni”. Igen, egy darabig elhittem, de nagyon bosszantó és bántó, hogy számodra egyértelmű, hogy te tökéletes és hibátlan vagy. Nem látok esélyt arra, hogy bármiben is változni fogsz.
Ha felbosszant valami, képtelen vagy kordában tartani az indulataidat. Ordítasz, csapkodsz, fenyegetőzöl. Ilyenkor rettenetesen félek, még akkor is, ha tudom, hogy soha, egy ujjal sem bántanál. A félelem és a szeretetet kizárják egymást. Így egyre kevésbé tudlak már szeretni.
Eleinte azt hittem, hogy ez annak a jele, hogy mennyire szeretsz. Most már tudom, hogy ez inkább a rettegésed jele. Félsz attól, hogy elhagylak, ezért folyamatosan kérdezgetsz, szaglászol utánam, jeleneteket rendezel. Sajnos éppen ezzel a viselkedéseddel éred el, hogy egyre kevésbé szeretek veled lenni. Már előre tartok a jelenetektől, és emiatt egyre többször hazudok neked.
Nem dönthetek szabadon, igazából a te életedet éljük: akkor és oda megyünk, ahová te akarod, akkor szeretkezünk, amikor te akarod, arra költjük a pénzt, amire te engedélyt adsz. Úgy érzem, hogy egy tehetetlen báb vagyok a kezedben. Már nem akarok veled élni.
Kivonod magad a közös életünkből. Nem segítesz a háztartásban, gyereknevelésben, minden az én nyakamba szakadt. Ha kérek valamit, nem teszed meg, nem bízhatok az ígéretedben, mert vagy megtartod a szavadat, vagy nem. Teljesen kiszámíthatatlanná vált az élet melletted.
Nem foglalkozol magaddal: ápolatlan vagy, meghíztál, nem törődsz a külsőddel. Itthon mindig ugyanazt az elnyűtt tréninggatyát és szakadt pólót hordod. Már nem vagy vonzó számomra.
Régen annyit beszélgettünk! Minden érdekelt téged, amiről meséltem. Mostanában csak a telefont és a laptopot bújod, fel se nézel, amikor hozzád beszélek. Olyan mintha láthatatlan lennék. Már te sem osztod meg velem a gondolataidat, érzéseidet. Eltávolodtam tőled. Olyan, mintha egy idegennel élnék együtt.
Értem én, hogy pocsék volt a gyerekkorod, és kicsi az önbecsülésed, de belefáradtam abba, hogy folyamatosan tőlem várod a megerősítést. Egyenrangú társad akarok lenni és nem a terapeutád! Sajnos így egyre kevésbé talállak vonzónak.
A fenti “szokások” között sajnos jó néhány olyan van, ami igazából nem rossz szokás, és egyáltalán nem könnyű máról holnapra abbahagyni. Ezek a viselkedésminták régebbi, feldolgozatlan sérülésekből fakadnak, és a begyógyításukhoz segítőre van szükségünk. Mert kapcsolatban sérültünk, kapcsolatban is tudunk gyógyulni. De a párkapcsolat nem segítő kapcsolat, nem arra való, hogy begyógyítsuk a régi sebeinket! Ezzel inkább megterheljük a párkapcsolatunkat. Célszerűbb inkább képzett segítővel dolgozni a problémáinkon.
Nézd meg, hogyan segíthetek neked ebben!
Kövess a facebookon is, és biztosan nem maradsz le egyetlen bejegyzésről sem!
