Az anyukáddal való viszonyod így befolyásolja a párkapcsolatodat

Amikor társat keresünk vagy éppen egy párkapcsolatban küszködünk a társunkkal, akkor a problémák gyökerét általában önmagunkban, a társunkban vagy éppen a körülményekben keressük. Arra nagyon ritkán gondolunk, hogy az édesanyánknak is lehet valami köze ahhoz, hogy a párkapcsolatunkban nem tudjuk megélni azt mély, szeretetteljes viszonyt, amire annyira vágyunk. És most nem arra gondolok, hogy anyám állandóan átjön, és zavarja a párommal való együttélésemet…

Mivel jórészt társkeresőkkel foglalkozom, számtalan olyan okos, csinos, intelligens nővel, férfivel találkozom, akik nem vagy csak nehezen találnak társat. Pedig minden adottságuk, készségük megvan ahhoz, hogy magukhoz illő partnert találjanak, de valahogy mégsem járnak sikerrel. Amikor elkezdünk beszélgetni arról, hogy milyen volt a viszonyuk a szüleikkel, kiderül, hogy itt azért vannak hiányosságok, de ők eddig ennek nem tulajdonítottak jelentőséget. Hasonlóképpen járunk azokkal a párokkal is, ahol a feleség arra panaszkodik, hogy szeretne közelebb kerülni a férjéhez, vágyik arra, hogy többet legyenek együtt, mélyebb, bensőségesebb kapcsolat legyen kettőjük között, ám ez mégsem sikerül igazán.

Nem mindegy, hogyan kötődünk

Ahhoz, hogy biztonságosan tudjak kötődni, vágyjak is erre, képes legyek elköteleződni egy párkapcsolatban, és el merjem hinni, hogy szerethető vagyok, az alapokat az édesanyám tette le csecsemő koromban. Ha képes volt jól reagálni a szükségleteimre, ha ott volt, amikor bajom volt, ha nem hagyott sírni azzal a felkiáltással, hogy “hadd sírjon, csak erősödik a tüdeje, és nem kell elkényeztetni a gyereket!”, akkor kialakul bennem az anyám iránti biztonságos kötődés. Azt élem meg, hogy szerethető vagyok, a világ jó hely, ahol érkezik pozitív visszajelzés a szükségleteimre. Felnőttként ez vezet el oda, hogy kellően magabiztos leszek, el tudom hinni, hogy létezik a világban olyan férfi, aki képes önmagamért szeretni úgy, ahogy vagyok. Vágyni fogok erre, hinni fogom, hogy létezik ilyen ember, és nem adom ennél alább.

Ha azonban az anyukám nem tudott elég jól szeretni, nem alakul ki bennem mindez, és komoly problémáim lesznek a társkereséssel és a párkapcsolatok terén.

Aki ambivalensen kötődik

Aki nem volt olyan szerencsés, hogy csecsemőkorában biztonságosan tudott kötődni az anyukájához, annak gyakran már a társkeresésnél gondjai akadnak, holott nagyon vágyik egy szerető partnerre. Ők nem tudják, mit kell vagy mit nem tanácsos tenni egy kezdődő kapcsolatban, fogalmuk sincs, hogyan lehet fokozatosan elmélyíteni egy kapcsolatot. Vagy hirtelen nyílnak meg, és várják ugyanezt a másiktól, vagy képtelenek arra, hogy bizalmat szavazzanak a másiknak. Ha mégis kialakul egy párkapcsolat, akkor gondjaik lesznek a közelség-távolság beállításával: azt élik meg, hogy ők mindig jobban szeretnek mint a másik, esetleg zavaró lesz számukra társuk közeledése. Az is előfordul, hogy hirtelen, villámcsapásszerűen szerelmesek lesznek, túlértékelek, idealizálják a társukat, majd amikor meglátják a valódi arcát a másiknak, csalódottan “kiszeretnek belőle”. Nagyon fontos számukra az elfogadás, az, hogy folyamatos visszajelzést kapjanak a szerethetőségükről. Ők azok, akik folyton kételkednek a párjuk szeretetében, hűségében. Szeretetükkel gyakran megfojtják a társukat, aki inkább kimenekül ebből a szorongató kapcsolatból.

A szorongó-elkerülő

Azok a felnőttek, akik szorongó-elkerülő módon kötődtek az anyukájukhoz, felnőttként hisznek ugyan a szerelemben, ám az szerintük csak rövid ideig tarthat, és azt mondják, hogy nehezen találnak olyan társat, akibe bele tudnának szeretni. A mélyebb ok azonban inkább az, hogy nem bíznak az emberekben, olykor nagyon is lenézik a másik nemet. A viselkedésüket a környezetük hidegnek, ridegnek, önzőnek találja, gyakran azt mondják rájuk, hogy beképzeltek. Pedig csak arról van szó, hogy kerülik az intimitást, mert félnek attól, hogy megsérülnek egy közelebbi kapcsolatban. Nem bíznak a párjukban, és félnek attól, hogy nem szerethetőek.

A szorongó-ellenálló

A szorongó-ellenálló felnőtt is híján van a bizalomnak, csakhogy ő nemcsak másokban nem bízik, hanem saját magában sem. Ő is vágyik az intim kapcsolatra, de a sérüléstől való félelme miatt nem képes rá, hiszen számára tudattalanul ez egy roppant veszélyes helyzet. Még az őszinte közeledéstől is visszariad, ösztönösen csapdát keres a legártatlanabb gesztusok mögött is, gyakran támadó szándékot lát a legártatlanabb mondatok mögött is.

Mit tehetünk?

A rossz hír az, hogy a korai kötődési mintázatunk 1 éves korunkra kialakul, és meghatározza a felnőttkori párkapcsolatainkat. A jó hír az, hogy a személyiségünk életünk végéig fejlődik és fejleszthető. Felnőttkorban is van lehetőség arra, hogy a korai hiányainkat pótoljuk, és kialakítsuk az érzelmi biztonságot önmagunkban és a párkapcsolatunkban is. Kísérletezhetünk ezzel a fejlődéssel a párkapcsolatunkban, de itt igen nagy a sérülés és visszautasítás veszélye. Sokkal biztonságosabban tudunk ezen dolgozni egy segítő kapcsolatban mentálhigiénés szakemberrel, coachcsal, pszichológussal. Sajnos ebben az esetben a segítő irodalom nem segít. A sérüléseink kapcsolatban keletkeztek, és segítő kapcsolatban tudnak csak gyógyulni. Nem érdemes éveket várni, kísérletezgetni azzal, hogy egyszer csak majd magától megjavul a helyzet, vagy majd csak betoppan az életembe az az ember, akivel tökéletes párkapcsolatban tudok létezni. Ez nem fog megtörténni, és éveket pocsékolunk el az életünkből. Az segít, ha minél előbb keresünk egy segítőt, akivel át tudjuk dolgozni ezeket a korai sérüléseket.

Ha tetszett, oszd meg bátran, hátha másnak is hasznára lesz!

Kövess a facebookon is, és biztosan nem maradsz le egyetlen új bejegyzésről sem!