Te hagyod magad kifacsarni?

Te hagyod magad kifacsarni?

Vagy csak fut a szekered, és néha összeesel a fáradtságtól? Aztán persze összekaparod magadat, és vonszolódsz tovább, mert a kötelesség, a munka, meg a család ezt diktálja? Te hogy vagy ezzel?

A kocsinkat persze időnként felöltjük benzinnel, mert pontosan tudjuk, hogy anélkül egyszer csak leállunk a legnagyobb forgalom kellős közepén, és igen kínos helyzetbe kerülünk. Sőt szervizbe is elvisszük rendszeresen, ha nem akarunk a fentiekhez hasonló kellemetlen helyzetbe kerülni. Na de gondoltál már magadra úgy, mint az autódra? Eszedbe jutott már, hogy néha neked is szükséged van pihenőre, feltöltődésre, hogy jól tudjál funkcionálni a továbbiakban?

Azt gondolom, hogy manapság egy nőnek ilyesmire nincs ideje, sőt még gondolni se nagyon mer rá, hogy szüksége lenne pihenésre, én-időre. Csak hajtunk, dolgozunk, túlórázunk zokszó nélkül, majd aztán otthon főzünk, mosunk, takarítunk, fél kézzel gyereket nevelünk, és időnként még a párunkkal is vártuk két mondatot, aztán este eszméletlenül zuhanunk ágyba. Másnap pedig kezdődik elölről az egész. És büszke mártír módjára dicsekszünk, hogy ez nekünk mennyire megy. Sőt vannak olyan ismerőseim, akik azt hiszik, hogy az az igazán jó munkaerő, aki minimum belebetegszik a rengeteg munkába. Az a becsületes, szorgalmas, megbecsült ember, aki  rendszeresen éjfélig dolgozik a cég ügyéért.

Sajnos ezt az egészet a munkahelyek és a vezetők is támogatják. Az a megbecsült munkavállaló, aki zokszó nélkül bevállal mindenféle pluszmunkát, lehetőleg még betegállományban is. És tudod, mi a legszomorúbb az egészben? Hogy amikor fáradtan, betegen, kiégetten kidőlsz a sorból, akkor eldobnak, mint egy kifacsart rongyot. Ha nem hallom a saját fülemmel, el sem hiszem, de a következő sztori megtörtént. Egyszer megkérdeztem egy vezetőt, aki túlhajszolta az embereit, hogy akkor mi lesz, ha ezek az munkavállalók egyszer csak kiégnek. Kacagott egyet, és a következőt mondta: kirúgom őket, és munkabíró fiatalokat veszek fel.

Nos, nekem sorsfordító volt akkor ez a mondat: rájöttem, ha hagyom magam kifacsarni, az lesz a sorsom, mint egy kifacsart citromnak. A szemétdombon végzem hasznavehetetlen szemétként. Azóta tudom, hogy csakis és kizárólag az én felelősségem, hogy mit engedek meg a környezetemnek.

Az én felelősségem megállapítani, hogy mennyit bírok, és mi az, ami már nem fér bele.

Az én felelősségem, hogy néha elvigyem magam tankolni, és megtaláljam azokat a pihenési, kikapcsolódási formákat, amelyek feltöltenek, és segítenek abban, hogy ne nyomorult citromhéjként végezzem.

Be kell vallanom, hogy nagyon nem könnyű ezt az én-időt kicsikarni magamnak. Óriási ellenszélben harcolok ezért. Egyrészt magammal. Én is azt tanultam, hogy mindenki másnak az igényei fontosabbak az enyémnél. Előbb felelj meg a munkahelyen, aztán a családodnak, barátaidnak, a háztartásnak, és csak a sornak a legeslegvégén lehetek én. Volt idő, amikor ezt olyan tökélyre vittem, hogy amikor egy segítő szakember azt kérdezte: és neked milyen igényeid, vágyaid vannak, csak néztem bután, és hetekig törtem a fejem a válaszon. Olyan mélyre eltemettem a saját vágyaimat, szükségleteimet, hogy kemény munka volt újra felfedezni őket.

Természetesen óriási ellenállással találkozik az ember a környezetében is, amikor megpróbál az egyes kérésekre nemet mondani. Sajnos sokan képtelenek elviselni azt a mondatot, hogy “bocs, de ez nem fog menni. Ezt már nem tudom megcsinálni.” És addig nyüstölik az embert, amíg ki nem csikarják az igent.

Pontosan tudom, hogy nem könnyű odafigyelni arra, hogy karban tartsuk magunkat, és elfogadtassuk magunkkal és másokkal azt, hogy szükségünk van a feltöltődésre. Ha viszont ezt a harcot nem harcoljuk meg napról napra, kifacsart citromként fogjuk végezni. És kinek van szüksége egy kifacsart citromra?

Olvass tovább!

További olvasnivalót a honlapomon vagy a facebook oldalamon találsz.