Levél egy munkamániáshoz

Kedves Dolgozó!

Engedd meg, hogy így ismeretlenül megszólítsalak. Pontosabban te nem ismersz engem, én viszont egészen jól ismerlek téged. Te vagy az, aki reggel hétkor már a metrón zötyögsz félálomban a munkahelyed felé, vagy épp a reggeli csúcsforgalomban eszement módon nyomod a dudát, és minden tízcentis előrejutásért magad és mások életét kockáztatod. Hogy időben beérj. Lehetőleg még a főnököd előtt.

Te vagy az, aki szünet nélkül végignyomod a munkaidőt, nincs időd meginni egy kávét a kollégákkal, mert űzött vadként hajtod végig magad a napodon. Mindent magadra vállalsz, újabb és újabb feladatokat találsz ki, hogy jobb színben tűnj fel a főnökeid előtt. Ha vannak alárendeltjeid, akkor őket is belehajszolod a melóba, mert így még fényesebben tündököl a glóriád. Felfelé nyalsz, lefelé taposol. Az utolsó csepp energiát is kifacsarod magadból és a kollégáidból, mert számodra az egyetlen érték a feletteseid elismerése.

Enélkül halálra váltan azt gondolod, hogy egy senki vagy. Mert nem feleltél meg, mert azt hiszed, hogy rosszat gondolnak rólad. És ezt nem engedheted meg magadnak. Ezért még nagyobb vehemenciával veted bele magad a munkába. Semmire nem mondasz nemet, betegen és a szabadságod alatt is a cég ügyein töröd a fejedet. Éjszaka azon gyötrődsz, hogyan tudnál még jobban teljesíteni, és vajon mit jelentett az, amikor a főnök azt mondta, hogy „rendben van.” Miért nem mondta azt, hogy „ez tökéletes, zseniális?!” Ki vagy éhezve a dicséretre, de hiába kapod meg, két perc múlva már azon aggódsz, vajon hogy fog sikerülni a következő projekt.

Miközben halálba hajtod magad, egyszer csak azt veszed észre, hogy eltűntek mellőled az emberek. Mivel soha nincs időd találkozni a barátaiddal, már nem hívnak fel. A párod évekig könyörgött, hogy dolgozz kevesebbet, és gyere haza tíz előtt. Ma már szinte csak köszöntök egymásnak. A gyerekeddel való viszonyod leginkább kényszeredettnek mondható. Nem igazán tudsz vele mit kezdeni, inkább csak távolról nézed, kínlódsz, ha megpróbál bevonni téged a játékába, vagy a saját világába. Tulajdonképpen úgy érzed, hogy az a heti egy óra, amit vele töltesz, az neked épp elég. Fogalmad sincs, hogy a párod miért rinyál állandóan, hogy töltsél vele több időt. Különben is olyan kellemetlen ez az egész kapcsolatosdi. Totál kudarcnak érzed a magánéletedet. A munkahelyen bezzeg te vagy a sztár. Óriási a kontraszt a két kép között. A főnököd és a kollégáid megbecsülnek, a párod számára viszont egy utolsó senkiházi vagy, aki semmit nem segít a háztartásban és a gyereknevelésben. Fogalmad sincs, hogy az asszony miért nem éri be azzal, hogy te megteremted számukra a biztos anyagi hátteret. Eleged van már az asszony örökös nógatásából, ezért egyre később jársz haza, hogy ne kelljen hallgatnod.

Kedves Dolgozó Ember!

Engedj meg nekem néhány kérdést!

Mi lesz veled, ha egyszer leépít a Vállalat? Lesz, akinek a vállán kisírhatod magad?

Mi lesz, ha a rengeteg munka miatt elhasználtan csuklasz össze egy utcasarkon? Lesz még valaki, aki bemegy hozzád a kórházba? Ki fog téged ápolni? A főnököd? Akinek annyira meg akartál felelni? Vagy a gyereked, akivel soha nem mentél el az állatkertbe?

Mondd, mi lesz veled, ember, ha egyszer elhajít a Vállalat, mert már elhasználódtál, és a fiatalabbak jobban bírják a tempót? Akkor mi lesz?

Olvass tovább!

További olvasnivalót a honlapomon vagy a facebook oldalamon találsz.