Az életünkben elért eredmények szorosan összefüggnek az értük megtett lépések tempójával. Céljaink meghatározása után tegyük fel a kérdést: Mit tehetek most rögtön, ami segít elérni a kitűzött célomat?
Szeretnék feltenni egy témába vágó találós kérdést: 5 béka ül a rönkön. 4 úgy dönt, hogy leugrik. Hány marad? A válasz: 5. Miért? Mert az elhatározás és a cselekvés nem ugyanaz.
Vagyis ha túl is jutottunk a célkitűzés nehéz és fáradságos munkáján, ez sajnos nem jelenti azt, hogy el is értük a céljainkat. Klasszikusan ebbe a hibába esnek a párkeresők. Pontosan tudják, hogy milyen társat szeretnének, de csak üldögélnek otthon, és várják, hogy a Sors, Isten, szerencse majd csak az útjukba sodorja a megfelelő embert. És egyre türelmetlenebbül siránkoznak, hogy miért is nincs társuk. Csak azért, mert nem emelik fel a popójukat, és nem kezdenek el tudatosan keresni és ismerkedni. Ha pedig mégis megpróbálják, két randi után feladják, mert kudarc éri őket.
Amikor valaki elindul, hogy megvalósítsa az álmait, elkezd dolgozni a feladaton, óhatatlanul kudarcok fogják érni. Ez kikerülhetetlen. Ha nem áll mellettünk egy támogató jó barát vagy coach, akkor bizony az első próbálkozások után fel is adjuk. Nagyon nagy kitartás kell ahhoz, hogy az első kudarcok után az ember folytassa a megkezdett munkát.
A másik nagy csapda, hogy az emberek többsége azonnal a tökéletes eredményre törekszik. Ha valakinek például az a célja, hogy megtanul salsázni, könnyen feladhatja a második órán, amikor rájön, hogy sehogy se sikerül úgy lépnie, ahogy kell. És ilyenkor beindul az ember fejében a „hű, de béna vagyok”-verkli. Pedig a siker felé vezető úton az első legfontosabb lecke, hogy meg kell tanulnunk hibázni, tévedni, pofára esni. Mert nem vagyunk tökéletesek. És ettől még nem leszünk nevetségesek, csak emberiek.
A siker felé vezető út második leckéje pedig, hogy fel kell elevenítenünk a bennünk szunnyadó gyermeki kíváncsiságot, kísérletező szellemet, kreativitást és nyitottságot. Gondoljunk például egy járni tanuló – sikerre ítélt – egyévesre. Először is keres magának egy két lábon járó felnőttet (példaképet választ!), majd gondosan tanulmányozza, hogyan is csinálja az illető azt a járást. Majd a gyerek elkezdi utánozni a példaképét. Aztán az első száz próbálkozása seggre eséssel végződik. És ekkor bámulatra méltó naivitást mutat: ahelyett, hogy levonná az ésszerű következtetést, hogy ez neki soha nem fog menni, és abbahagyná az egészet, újra és újra próbálkozik. Rendkívül kreatív módon. Újabb és újabb taktikákhoz folyamodik, különféle dolgokba kapaszkodik, sajátos módszereket dolgoz ki a felálláshoz, leüléshez. Hónapokon keresztül. Elképesztő, de végül minden gyerek megtanul járni. Na ezt a kitartást, és kreativitást kellene megtalálnunk magunkban, amikor a céljainkért dolgozni kezdünk.
Ha elakadtál a céljaid elérésében itt találsz segítséget.
