Az önbizalomhiányos ember kommunikációja

Ma Virginia Satir rendszerezése alapján szeretném bemutatni az önbizalomhiányos ember négy kommunikációs stílusát, amelyeket az emberek a visszautasítástól való félelmükben használnak. Az az ember, aki fenyegetve érzi magát, de nem szeretné, hogy mások észrevegyék a félelmét, a következőképpen reagálhat.

Az engesztelő

Behízelgő hangon beszél, próbál a másik kedvében járni, örökké bocsánatot kér, soha nem mond ellent, és úgy beszél, mintha semmit se lenne képes egyedül megtenni. Minden tettéhez szüksége van mások jóváhagyására. Hangja általában panaszos, vékony. Amit belül gondol magáról: Semmi sem vagyok, nélküled meghalok. Értéktelen vagyok.

A vádló

Ő a hibákat kereső diktátor, a fölényes főnök, aki mintha minden megnyilvánulásával ezt mondaná: „Ha te nem lennél, minden rendben menne.” Belül közben azt éli át, hogy magányos és sikertelen, hogy semmire se jó igazán. Ezért ha valakit engedelmességre tud bírni, akkor azt hiszi, hogy számít az akarata, megéli azt, hogy hatékony. A hangja erős, feszült, gyakran éles, hangos, vagy éppen torka szakadtából ordibál. Kedvenc mondatai: „Te miért nem…?” „Miért mindig…?” „Te soha nem azt csinálod….”

Az okoskodó

Rendkívül korrekt, nagyon ésszerű, és az érzelmeknek még a nyomait sem mutatja. Nyugodtnak, hűvösnek, összeszedettnek látszik. Hangja unalmas, monoton, és imádja a hosszú, bonyolult idegen szavakat. Így legalább intelligensnek hiszi magát. Odabent pedig sérülékenynek érzi magát. A probléma, hogy élettelenné, hideggé válik.

A zavarodott

Amit mond vagy tesz, az egyáltalán nem kapcsolódik ahhoz, amit mások tesznek vagy mondanak. Soha nem a lényegre reagál. Hangja éneklő, legtöbbször nincs összhangban a szavaival. Semmibe veszi a többiek kérdéseit, saját témákkal hozakodik elő. Odabent pedig azt érzi, hogy senki sem törődik vele, neki nincs helye az emberek között.