Egy kutatás szerint Magyarországon a megkérdezettek 70%-a ért egyet azzal, hogy egy szülőnek jogában áll megpofozni a gyerekét, ha az megérdemli. A becslések szerint pedig a felnőttek 90%-a elfogadhatónak tartja a testi fenyítést. Csak remélni merem, hogy nem ennyien verik a gyerekeiket.
A fizikai bántalmazásba a megrázástól a kezére csapáson át, a pofonon keresztül nagyon sok minden beletartozik. Kimeríti a testi fenyítés fogalmát a csípés, rúgás, sarokba térdepeltetés. És akkor nem szívesen beszélek a szíjjal, ostorral, fakanállal való verésről.
A testi sebek begyógyulnak, de a kisgyerekkorban elszenvedett sérelmek iszonyatos pusztítást végeznek a személyiségben. Mivel a gyerek nem tudja elképzelni, hogy az a szülő, akit ő szeret, szándékosan bántja őt, azt fogja gondolni, hogy ő a hibás, magát fogja bűnösnek tartani. Innen már egyenes út vezet az önértékelési problémákhoz.
A bántalmazott gyerekek maguk is agresszívvá válnak, és az óvodában, iskolában verik a társaikat. Ezek a gyerekek otthon állandó stresszhatásnak vannak kitéve. Mivel a szabályok állandóan változnak, amiért az egyik nap még nem járt büntetés, azért egy fejfájósabb napon a szülő megpofozza. Mivel a gyerek nem tudja, hogy mire számítson, állandóan felfokozott idegállapotban, folyamatos készenlétben van. Olyan ez, mintha egy koncentrációs táborban élne, de még azt sem engedheti meg magának, hogy gyűlölje az őt verőt, hiszen az éppen a szülője, akitől az élete, a fennmaradása függ. Egyet tehet, azonosul vele, és ott vezeti le a feszültségét, ahol bírja. Mondjuk az óvodában vagy iskolában.
Ha valaki a gyerekkora nagy részét azzal tölti, hogy az apja dührohamait várja, és tudja, hogy úgysem térhet ki előlük, akkor egy életre szóló félelem alakul benne attól, hogy őt bántják és cserbenhagyják. Emiatt aztán nem lesz képes normális párkapcsolatra, hiszen hogyan bízhatna meg bárkiben is? Másoktól mindig a legrosszabbra fog számítani, és könnyen találja magát bántalmazó kapcsolatokban felnőttként is, hiszen számára ez a megszokott, ez az otthonos.
A bántalmazott gyerek nem beszél az elszenvedett fájdalmakról, mert azt hiszi, azt jogosan kapta, és szégyelli az egészet. Emiatt aztán nem is kaphat segítséget kívülről. Gyakran érzik azt, hogy ha kiadnák a családi titkot, a család széthullana. Sokszor még felnőttként is nehéz szembenézni azzal, hogy a szülők mennyire tönkretették az ember életét. Ráadásul a legtöbb bántalmazó család kifelé normálisnak látszik, és a családtagok mindent elkövetnek a látszat fenntartásáért.
Bármennyire is fogadkoznak a gyerekként bántalmazott felnőttek, hogy ők soha nem emelnek majd kezet a gyerekikre, ezt ritkán sikerül betartaniuk. Az otthonról hozott viselkedésmintát viszik tovább, ugyanazok az indulatok horgadnak fel bennük, amelyeket a szüleikben. Az ismétlődést csak akkor tudják elkerülni, ha feldolgozzák a gyerekkori traumáikat egy hosszú, több éves terápia keretei között.
