A depresszió ronda és alattomos betegség. Észrevétlenül kúszik be az életünkbe, és sokáig tud maradni.
Nem lusta. Semmi kedve az élethez. Gyakran még ahhoz sincs, hogy reggel felkeljen, és elvánszorogjon a mosdóig. Nem tetteti, tényleg képtelen bármit is csinálni. Ha ezt mondod neki, csak növeled az amúgy is óriási lelkifurdalását.
Hidd el, ha tudná, megtenné. De nem tudja. Talán ez a legidegesítőbb az összes mondat közül, mert ez tudja a legmélyebbre vinni az embert, és elvenni a maradék önbecsülését is. Pont az a betegségének a lényege, hogy nem tudja összeszedni magát.
A depresszió nem úri passzió, amit az ember jókedvéből művel. Igen, lehet, hogy az illetőnek mindene megvan, de valami odabent mégis nagyon hiányzik. Valóban nehéz egy kívülálló szemévek megérteni, hogy egy gyerekágyas kismama miért lesz depressziós, amikor van szerető férje, egy frissen született tündéri babája. Csakhogy olyan őrült hormonváltozások vannak odabent, ami meg tudja bolondítani az ember lányát. Arról nem is beszélve, hogy milyen komoly belső lelki folyamatokat, családi változásokat okoz egy új jövevény.
A környezet ideig-óráig tűri a depressziós embert, aztán többnyire elfordulnak tőle, mert fárasztó, hogy a külvilág legjobb szándékú segítségére sem javul az állapota. Egy idő után azzal kezdik őt vádolni, hogy nem is akar változni. Pedig nem így van. Szeretne ő, de nem tud. A megoldás semmi esetre sem az, hogy amikor már belefáradtunk a depressziós szenvedéseinek szemlélésébe, akkor magára hagyjuk.
Ez megint remek tanács, és próbálkozhatunk is rávenni a szenvedőt, hogy mozduljon ki velünk, és érezze jól magát. Lehet, hogy sikerül, de valószínűbb, hogy ehhez semmi kedve. Még valószínűbb, hogy élni sincs kedve.
Amit tehetünk: minden kényelmetlenség és a dolog szomorúsága mellett is vele maradunk, és megpróbáljuk rábeszélni, hogy menjen pszichiáterhez, szedjen gyógyszert, és ami még fontosabb, keressen fel egy pszichológust, és járjon terápiára.
Olvass tovább: http://www.szemelyescoach.hu/
