Sokan vannak, akik újra meg újra ugyanolyan társat választanak, és rendre ugyanott akadnak el a párkapcsolataik. Sok olyan nővel találkoztam, aki évekre beragadt a szerető szerepébe, és rendszeresen nős férfiakba szeretett bele. De miért teszik mindezt, amikor pontosan tudják, hogy milyen szenvedések várnak rájuk?
Mindig olyan emberekkel teremtünk intim kapcsolatot, akik tudattalanul ugyan, de lehetőséget kínálnak gyerekkori lelki sérüléseink feldolgozására és meghaladására. Vegyünk egy példát: adott egy gyerekágyi depresszióban szenvedő anyuka, aki képtelen egyedül ellátni a csecsemőjét, aki viszont órákon át ordít. Vagyis kétségbeesetten küzd a szülő figyelméért, és kitartóan dolgozik azért, hogy elnyerje anyja feltétlen szeretetét, és az ellátást. Ez ott és akkor életmentő viselkedés, de a korai években kialakított szokások, a mögötte meghúzódó érzelmek (elhagyatottság, magány) azonban egy életre rögzülnek, és később nehezítik a párkapcsolatot. Ha például azt érzékeli egy nő, hogy a férje meredten bámulja a monitort, és meg sem hallja, amit mond, akkor a nőben megszólalhat a gyerekkori vészcsengő: már megint nem vagyok fontos. És ez a látszólag jelentéktelen esemény irreálisan erős válaszreakciót vált ki belőle. Észre sem vesszük, hogy társunk egyre inkább a szüleink leképeződéseként funkcionál: rávetítjük gyerekkori élményeinket, érzelmi hiányainkat, és ezáltal tudattalanul befolyásoljuk őt. Reakcióink hatására előbb-utóbb ugyanúgy kezd viselkedni, mint annak idején anyánk vagy apánk, ami csak tovább növeli a szorongásunkat.
Sokan abban a tévedésben vannak, hogy a féltékenység a szerelem erősségének bizonyítéka. Valójában inkább a féltékeny fél önbizalomhiányának a jele. Aki gyerekként nem kapott elég szeretetet és figyelmet, később úgy érezheti, hogy senki nem szereti és besüli őt igazán, és képtelen elhinni, hogy a párja mégis így érez. Ráadásul az elhagyástól való félelem nagyon mély, ősi szorongás, és a gyerekkori traumákkal megterhelve előbújhat a mélyből a másik elvesztésének félelme. Ha egy csecsemőt a fájdalmában magára hagytak (amit sírással jelzett, és erre a szülők azzal válaszoltak, hogy hagyták ordítani a csecsemőt, hadd erősödjön a tüdeje….), akkor könnyen kialakulhatott a gyerekben ez a nagyon mély, ősi fájdalom. Minél korábban élt át valaki elhagyatottságot, annál mélyebben vésődött a lelkébe ez a tapasztalat. Természetesen később is kialakulhatott ez a félelem, ha például az egyik szülő elhagyta a családot. Ráadásul ezek a gyerekek sokszor önmagukat hibáztatják, és ez a bűntudat tovább keseríti az életüket.
Leginkább önismereti munkával lehetséges, melynek során föltárjuk a gyerekkori traumákat, és átdolgozzuk őket. Sajnos nem nagyon van más út. Az önsegítő irodalom olvasása abban segíthet, hogy rájövünk arra, hol van elakadásunk. De a probléma feloldásához bizony szakavatott segítségre van szükségünk: leginkább több éves egyéni terápiára. Merthogy a problémáink sem egy-két hónap alatt keletkeztek, így a feloldásukhoz is hosszabb időre van szükség. Ne higgyünk azoknak a csodaguruknak, akik azonnal, egy-két alkalmas megoldást kínálnak! És azoknak se, akik az első alkalommal megmondják a megoldást az életünkre.
És még egy fontos dolog: lehet, hogy a problémáink nagy részét a szüleink okozták, de nem válunk felnőtté, ha nem fogadjuk el, hogy szüleink a maguk módján szerettek bennünket, ezért ha meg is bántottak, nem szándékosan tették. Valójában mindig azon voltak, hogy a legjobbat adják nekünk, de ők ezt így kapták, azt látták a saját szüleiktől, ennyire tellett tőlük. Ha felnőttként még mindig őket hibáztatjuk, akkor úgy járunk, mint egy koccanás résztvevői, akik leragadnak az út közepén, és azon vitatkoznak, ki volt a hibás. Ahelyett, hogy megoldanák a problémát, és gyorsan továbbmennének. Így hát leragadnak, és lemaradnak egy csomó dologról. Például évekig tipródnak egyedülállóként, és lassanként lecsúsznak egy jó házasságról vagy a gyerekáldásról…
További olvasnivaló a honlapomon: http://www.szemelyescoach.hu/
