Ha valóban a boldogságot keressük, akkor igenis beszélnünk kell azokról a dolgokról, amelyek az utunkat állják: a szégyenről, a félelemről és a sebezhetőségről. Például ha a fejedben egy végtelenített szalag fut, amely azt az üzenetet harsogja, hogy sosem vagy elég jó, ha úgy érzed, hogy küzdened kell azért, hogy elfogadjanak, ha mindent elkövetsz azért, hogy beilleszkedj valahová, ha komoly gondot okoz, hogy higgyél abban, hogy értékes vagy, akkor bizony nagy bajban vagy. Merthogy ez itt a szégyen, amely bizonyos helyzetekben menthetetlenül elborít minket. Amitől kicsinek, selejtesnek, bénának érezzük magukat.
A szégyen távol tartja tőlünk az önbecsülést. Félünk, hogy mit fognak gondolni rólunk az emberek, hogy nem fognak minket szeretni, ha bizonyos dolgok kiderülnek rólunk. Sőt attól is félünk, hogy kitaszítanak minket, és irigykedni fognak ránk, ha sikereket érünk el.
A szégyen sajnos univerzális, minden érző embert érintő félelem, és ott rejtőzik a leghétköznapibb helyzetekben: a testképünkben, a családi helyzeteinkben, a párkapcsolatokban, a szüleinkkel, gyerekeinkkel, testvéreinkkel való viszonyban. Ott van a munkahelyen, a főnökkel, kollégákkal való kapcsolatban. Az orvos-beteg viszonyban. Szégyent érezni annyi, mint embernek lenni.
Szégyen = Rossz vagyok.
Ha szégyent érzünk, általában háromféle módon reagálunk:
- elmenekülünk, visszahúzódunk, sírunk
- megpróbáljuk meggyőzni a minket megszégyenítőket, hogy mégsem vagyunk olyan rosszak, a kedvükben akarunk járni, mindent elkövetünk, hogy elfogadjanak minket
- visszavágunk, beszólunk, megszégyenítjük a másikat.
A legtöbben mindhárom módszert használjuk, szituációtól függően alkalmazzuk az egyiket vagy a másikat. Csakhogy ezek a módok a félelemről, a hibáztatásról és az elszigetelődésről szólnak. És nem az önbecsülésről. Egyik módszerrel sem jutunk önbecsüléshez.
Brené Brown szégyenkutató hosszú évek vizsgálataival arra az eredményre jutott, hogy a szégyen egyetlen módon szűnik meg: ha beszélünk róla. Csakhogy a történetünk nem tartozik bárkire. Csak az arra érdemesek privilégiuma, hogy meghallgassák. Ki az, aki méltó arra, hogy meghallgassa a szégyened történetét? Az, aki feltétel nélkül elfogad úgy, ahogy vagy. Akiről biztosan tudod, hogy nem fog kinevetni, megbotránkozni, hanem empatikusan meghallgat, és azt mondja: persze, tudom, miről beszélsz. Ha van egy barátunk, családtagunk, aki elfogadja a (saját és a te) tökéletlenségedet, és érezteti veled, hogy hozzá tartozol, akkor hihetetlenül szerencsés vagy. Nincs szükségünk rá, hogy mindenki szeressen, elfogadjon, meghallgasson minket. Elég egy ilyen ember.
További hasznos olvasmányok a honlapomon:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: