Lelkünk határai
Szerintem van egy csomó kérdés, amiben nehéz eligazodni a határokkal kapcsolatban:
– kiért vagyok felelős?
– Kijelölhetem-e úgy a határaimat, hogy mások ne sértődjenek meg?
– Mit tegyek, ha mások mégis megsértődnek?
– Hogyan viszonyuljak azokhoz, akik igényt tartanak az időmre, pénzemre, szeretetemre?
– Miért érzek bűntudatot vagy miért félek, ha megpróbálok határokat szabni?
– Nem önző dolog határokat szabni?
Egyáltalán miféle határokról beszélhetünk?
Sajnos a lelki világban a határok nem olyan világosak, mint a fizikaiban. A határok meghatároznak minket. Megmutatják, hol végződünk mi, és hol kezdődnek mások. Ha tudjuk, hogy meddig terjed a tulajdonunk, és miért tartozunk felelősséggel, akkor szabadnak érezhetjük magunkat. Saját határaink között bármit megtehetünk, amit szeretnénk, és ha felelősséget vállalunk az életünkért, számos lehetőség megnyílik előttünk. Viszont ha mások helyett is mi vállaljuk a felelősséget, akkor nyomban beszűkülnek a lehetőségeink. Azt gondolom, hogy a hétköznapi boldogulás legfontosabb feltétele, ha megértjük, hogy csakis és kizárólag a saját életünkért vagyunk felelősek. Sem a szüleinkért, sem a házastársunkért, sem a munkatársunkért nem. Nem vagyunk felelősek az ő boldogságukért, testi-lelki jóllétükért, érzéseikért. A magunkéért viszont igen.
Fontos lenne azt is megérteni, hogy a határok nem falak. Képesnek kell lennünk arra, hogy kívülrekesszük a rosszat, és felszámoljuk minket bántó kapcsolatokat, és képesnek kell lennünk arra is, hogy beengedjük a jót. (Ezt különösen nehéz azoknak az embereknek megtanulni, akiket gyerekként bántalmaztak. Ők hajlamosak arra, hogy magukba zárják a fájdalmukat, bezárkózzanak, esetleg arra is, hogy bántalmazó kapcsolatokba ragadjanak. Vagyis megnyílnak a bántásoknak, de kívül rekesztik a gyógyító segítséget.)
A legalapvetőbb határunk a bőr. Senkinek nincs joga hozzánk érni úgy, ahogy mi azt nem akarjuk! Szavak szintjén a legalapvetőbb határkijelölő eszközünk az a szó, hogy NEM!Ez a szó tudomására hozza másoknak, hogy tőlük különállóként létezünk, és önálló véleményünk, szükségletünk van. A nem szó kimondása rendszerint konfrontációval jár. A gyenge határokkal rendelkező emberek inkább nem vállalják ezt az összeütközést. Úgy érzik, ha valakinek nemet mondanak, elveszítik az illetővel való kapcsolatukat. Ha viszont nem mondanak nemet, elveszítik a kapcsolatot a saját vágyaikkal, szükségleteikkel, és egy idő után már fogalmuk sem lesz arról, mire is vágynak valójában. Saját határainkat kijelölhetjük úgy is, ha kifejezésre juttatjuk érzéseinket, szándékainkat, vagy azt, hogy mit szeretnénk vagy nem szeretnénk. Ha szavainkkal nem tesszük egyértelművé a határainkat, nem várhatjuk másoktól, hogy tiszteletben tartsák azt. (Például a “nem szeretem, ha kiabálsz velem” mondat egyértelmű határokat szab. De ha a következő alkalommal is eltűrjük az ordítást, akkor már nem védtük meg a határainkat, vagyis garázdálkodót engedtünk a lelkünk kiskertjébe.)
Határt jelent a fizikai távolság is. Határaink tiszteletben tartása néha azt jelenti, hogy kilépjünk bizonyos helyzetekből. HA például ordítanak veled, menj el onnan!
Az együtt töltött idő megvonása vagy korlátozása szintén segíthet abban, hogy visszanyerjük rendelkezési jogunkat saját birtokunk felett. Különösen igaz ez olyan felnőttek esetében, akik még nem váltak le a szüleikről.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: