Behódolás
Nyugati kultúránkban a legtöbb kapcsolat még mindig az alávetettségen és az uralkodáson alapul. Ezeket a kapcsolatokat gyakran szerepek segítségével írják le: apa-gyerek, főnök-beosztott, pap-hívő, tanár-diák. A fenti helyzetben lévő emberek azt gondolják magukról, hogy ők jobbak, okosabbak, ők viselkednek helyesen. Aki pedig lent van, az törekedjen arra, hogy megfelelő viselkedéssel kivívja a fentiek megbecsülését. Az ilyen kapcsolatban mindig összehasonlítás van. Ki a jó? Ki viselkedik helyesen? Mindig van egy norma, aminek meg kell (KELL) felelni.
Azok számára, akik arra használják a kapcsolataikat, hogy uralkodjanak másokon, szükségük van valakire, aki behódol és engedelmeskedik nekik. A behódolás ára, hogy aki lent van, az arra kezd törekedni, hogy megfeleljen a másiknak. Ha lehet, akkor mindenben. Úgy öltözzön, úgy viselkedjen, úgy beszéljen, hogy az a másiknak tetsszen. Csakhogy a megfelelési kényszer elűzi az intimitást. Nem lehet lazának, elengedettnek lenni olyan kapcsolatban, ahol az egyik fél elvárja, hogy a másik úgy viselkedjen, ahogy az neki megfelel. A hierarchikus, behódoláson alapuló kapcsolatok jellemző érzései a félelem, hogy nem felelek meg, az ebből fakadó harag, hogy bármennyire igyekszem, akkor sem felelek meg. Az alul lévő fél egy idő után már csak dühöt, elkeseredést és fájdalmat érez. És hogy mégis benne marad a kapcsolatban, csak azért teszi, mert a kapcsolatban összeszedett negatív önértékelése alapján már képtelen kiszállni a pocsék kapcsolatból. Ilyenkor jönnek a “túlságosan” gondolatok: “túl kövér/sovány vagyok”, “túl okos/buta vagyok” stb. és mások szeretnénk lenni. Ilyenkor valamiféle külső dologhoz méricskéljük magunkat, és szeretnénk beleilleni a másik öntőformájába. Inkább levágnánk fél kezünket/lábunkat, csak végre megfeleljünk, csak végre szeressenek minket. Vagyis megtagadjuk a bennünk rejlő egyediséget. Ennek a fajta megfelelési kényszernek az óriási buktatója, hogy soha, de soha nem fogunk megfelelni a másiknak. Bármennyire is igyekszünk. Szeretetet így nem lehet szerezni. Legfeljebb csak szörnyen érezzük magunkat, mert hasonlítgatunk, leértékeljük magunkat, a saját érzéseinket, és fokozatosan elveszítjük önazonosságunkat.
Hatalmas feladat lázadás nélkül félretenni mások elvárásait, és rátalálni önmagunkra. De már az a gondolat is nagy segítség, ha megértjük, hogy senki sem pontosan ugyanolyan, mint én. Fontos megérteni, hogy az emberek egyenlő értékűek, de végtelenül mások. Sajnos az önmagunkká válásnak nincs pontos, mindenkire egyformán érvényes receptje. De szinte biztos vagyok benne, hogy az út az önazonosság felé az érzéseink figyelésén, elfogadásán és kifejezésén keresztül vezet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: