Kedves Balázs!
Nagyon köszönöm a kérdésedet! Igen lényeges kérdést vetettél fel, ami szerintem sokaknak hatalmas próbléma. Ha megkésve is, itt a válaszom a kérdéseidre.
A szégyen igen meg tudja nehezíteni az életet. Különösen akkor, ha szégyenlem magam azért, mert szégyenkezek. Amikor a pénztár áll sorban valaki, és azt gondolja, hogy mindenki őt nézi, ezért szégyenli magát, elvörösödik, és ettől még jobban szégyenli magát. Borzasztó ördögi kör tud elindulni. Ráadásul a szégyenkezők többsége ilyenkor azt gondolja, hogy ez csakis és kizárólag vele fordul elő. Ez csak az ő problémája. A többiek, a jók, az elfogadhatók odaát vannak. Ők élnek az élet napfényes oldalán.
A szégyen olyan a léleknek, mintha egy izzó vasdarabot belenyomnának a húsba. Ha alkalmatlannak érzem magam, nyomban jelentkezik. Az eredete pedig természetesen kisgyerekkorba nyúlik vissza, amikor a szüleink, tanáraink megszégyenítettek minket. Amikor kinevettek, kigúnyoltak, rádförmedtek, hogy “nem szégyenled magad?!”. Nos, akkor keletkezett az első égési sérülés a lelkeden. Pedig a felnőttek azt hitték, hogy a szégyennel majd jól eltérítenek minket az általuk rossznak vélt dolgoktól. Azt hitték, jót tesznek vele.
Azt gondolom, hogy a szégyennek semmi haszna. Sőt azt is gondolom, hogy senkinek nincs joga megszégyeníteni a másikat. Esetleg megkérdezheti valaki, hogy “hát mit tettél?”. És akkor bűntudatom támad. Ezzel lehet valamit kezdeni. Akkor azt tudom mondani, hogy “jaj, nagyon bánom, amit tettem, mit tehetek, hogy rendbe hozzam?”. Amikor az embernek bűntudata van, arra fókuszál, hogy ne tegye meg még egyszer. Amíg csak szégyenkezek, addig elbujdosnék a világ elől, és agresszió támad bennem. Ebben az esetben két dolog történhet: vagy bosszút fogok állni, és ártok annak, aki megszégyenített engem, vagy pedig az agressziómat magam ellen fordítom, és magamat ölöm meg. Ez is a bosszúállás egyik fajtája. (Az öngyilkosság fogalmát most igen tágan értem: önmarcangolás, kisebbségi érzés, betegségbe menekülés stb).
A megszégyenítés sajnos generációról generációra öröklődik. Ha valaki megszégyenít valakit, azért teszi, mert vele is ezt tették. Nagyon nehéz nem azt tenni másokkal, amit velem tettek. Amikor engem bántottak, elhagytam azt a gyereket, aki én voltam. Tehát nem akarom újra érezni az ő érzéseit, elszigetelem magam az egykori kisgyerek énemtől. Így meg tudom verni a gyerekemet, és meg tudom szégyeníteni. Így nem kell emlékezni arra, hogy milyen volt nekem annak idején. A megoldás, hogy visszamegyek oda lélekben, ahol én voltam, amikor bántottak, karjaimba veszem azt a kisgyereket, akit megszégyenítettek, és azt mondom neki, hogy mostantól nem engedem, hogy bárki is ezt tegye vele. Meg kell siratnom, el kell gyászolnom azt, ami ezzel a gyerekkel történt, éreznem kell, hogy mennyit szenvedett, s attól a pillanattól fogva nem leszek képes megverni vagy megszégyeníteni a gyerekemet.
Előfordul az is, hogy nem akarunk valakit megszégyeníteni, de ha őt gyakran megszégyenítették, akkor akár egy hangsúly, akár egy szó kiválthatja belőle ezt az emléket. Ilyenkor az illető akkor is elszégyenli magát, ha neked eszed ágában se volt megszégyeníteni őt. Erre az egyedüli orvosság, ha olyan kapcsolatban tudok maradni az illetővel, hogy erről beszélni lehessen. A szégyennek persze az egyik legrosszabb vonása, hogy az ember nem akar róla beszélni. Amiről pedig nem beszélünk, az uralkodik rajtunk.
A mély és állandó szégyenből kikeveredni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Az út első fele a gyászon át vezet. Elgyászolni, megsiratni mindazt, ami veled történt gyerekkorodban. Majd gondolatban átölelni azt a benned élő gyereket, akit annyit bántottak, és azt mondani neki, hogy mától fogva nem engedem, hogy bárki bántson. Kifelé pedig, amikor valaki hozzákezd a megszégyenítésedhez, azt mondani már az első mondatok után, hogy “Állj! Ezt nem tűröm!” vagy elmenni onnan, és ha lehet, soha többet szóba se állni az illetővel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: