Önszeretet és önzetlenség
Sokan azt gondolják, hogy magunkat szeretni bűn. Minden figyelmükkel a másikra koncentrálnak, lesik a másik kívánságát, és közben fogalmuk sincs arról, kicsodák, micsodák ők. Mit szeretnek, mire vágynak, mit éreznek. Csak a másik a fontos. És közben csodálkoznak, hogy bár ők ennyire szeretik a másikat, az mégsem boldog, sőt egyre feszültebb.
Szeretném felhívni a figyelmet egy logikai hibára: hamis az az állítás, hogy a mások és önmagunk iránti szeretet kölcsönösen kizárják egymást. Ha erény szeretni a másikat, mint emberi lényt, akkor erény – nem bűn! – szeretni önmagamat, hiszen én is emberi lény vagyok. Nincs olyan emberfogalom, amely ne foglalna magában engem is. “Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – hangzik a bibliai parancs. A magam iránti tisztelet és szeretet tehát elválaszthatatlan a másik ember szeretetétől. Vagyis nem vagyok képes helyesen, jól szeretni a másikat mindaddig, amíg magamat nem szeretem, tisztelem és becsülöm. Nem vagyok képes elfogadni más szeretetét addig, amíg Woody Allan-szerűen azt hajtogatom, hogy aki engem szeret az csakis egy idióta lehet, mert mit is lehet bennem szeretni? Számtalan férfi és nő küzd azzal a dilemmával, hogy ha őt szereti valaki, az nem kell, mindig az az érdekes számára, akiért futni kell, aki elérhetetlen. A probléma mélyén az önszeretet hiánya rejlik.
Az önzés és az önszeretet nemhogy nem azonosak, éppenséggel ellentétei egymásnak. Az önző emberrel nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem az, hogy túl kevéssé. Boldogtalan, mert nem képes magában, magának örömet szerezni, ezért csügg másokon, tőlük várja, hogy boldoggá tegyék, sóvárogva lesi, hogyan csikarhatná ki másoktól azt a szeretetet, ami nincs meg benne. Az “önzetlen” anya ennek a klasszikus példája. (De mondhattam volna “önzetlen” férjet vagy feleséget is, a képlet ugyanaz.) Az “önzetlen” ember meg van győződve róla, hogy rendkívüli mértékben szereti a másikat, túlzóan, odaadóan gondoskodik róla, lesi minden kívánságát, magát mindig, örökösen és bosszantóan háttérbe helyezi. Nem ő számít, csak a másik. Büszke rá, hogy ilyen, tetszeleg a jóság köntösében, és a környezete jóvátehetetlenül eladósodik neki. Ezt az önzetlenséget nem lehet felülmúlni. Ám az “önzetlen” ember egy idő után azt tapasztalja, hogy cserébe csak dühöt, agressziót kap, kapcsolatai a közelállókkal nem kielégítőek, nem kapja meg ugyanezt a gondoskodást (mellesleg nem is hagyná!). Kiég, kiüresedik, a világ borzalmasan igazságtalan helynek tűnik számára. Valójában az “önzetlen” ember képtelen a szeretetre, képtelen arra, hogy bármiben örömét lelje, egyre inkább ellenségként tekint a világra, és már el is érkeztünk az önzetlen mártírok témájához. A környezetük velük szemben csak bűnös lehet, és tehetetlenül nézheti fájdalmas “megdicsőülésüket”. Őket kritizálni halálos bűn, hiszen ők csak jót akarnak. A hozzátartozók számára nem marad más, mint az életre szóló bűntudat és kötelesség, hogy ne okozzanak számukra csalódást.
A kiút, ha tünetként kezeljük az “önzetlenségüket”, és megtanítjuk őket az örömre, a valódi önelfogadásra, az igazi önszeretetre. Ez rendszerint évekig tartó pszichoterápia…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: