A megfelelésvágyról

A megfelelésvágyról

Ez a valami a szívben

Itt a papám!

Kint vár rám,

Vár, hogy játsszunk.

A papa egy baseball-labdát fog az egyik kezében,

A kesztyűjéhez csapja újra meg újra.

Tiszta, éles, csattanó hang –

Mint az ostor.

Hirtelen hátradől,

És feldobja a labdát a

Mélyülő sötétbe.

Föl, föl, föl. Száll a labda

A lámpaoszlop fölé

A telefon-drótok s a faágak közé.

Magasabbra, mint a kétemeletes ház a szomszédban.

Eltalál egy madarat?

“Fogd meg! Fogd meg!” – kiáltja.

Fölnézek,

Kitekerem a nyakam, amennyire bírom, lábaim nem

Érzik a földet,

Soha nem találkoztak – mondják

Ők és az aszfalt.

Nem hagyhatom cserben a papát.

Megfogom.

Meg.

De nem látom.

Két év múlva szemüveges leszek,

De ma este nem tudok mást,

Mint az egekbe bandzsítani.

Lejön? Lejön valamikor? – zakatol

A szívem.

Semmit se látok,

De érzek valami szagot.

Érzem az új narancssárga baseball-

Kesztyűm bőrszagát –

A kezemen feszül.

Saját élete van.

Felnőtt kesztyű, profi darab,

Mert a papa azt akarja, szokjam az igazit

Rögtön az elején –

Nem kell gyerekkesztyű.

Ó, nem.

Szuper papa, ilyet vesz.

Meg is mondja.

Ötéves vagyok.

Négy ujjamat kell belepréselnem a hüvelykujjába,

Csak hogy

Le ne

Essen.

A hüvelykujjam valahol belevész

A kesztyűbe.

A kesztyű sírgödrébe, nem?

Körbe-körbe rohanok,

Azt remélem, valahogy

Meghallom a labdát, ha esik le,

És elkapom az utolsó pillanatban.

Nem okozhatok csalódást a papának.

Nem. Egyszer sem.

Nagyfiú vagyok.

Azt akarja, hogy baseball-játékos legyek,

Mint ő akart lenni,

Ha nem lett volna az a csúnya törés

(fájt, papa?).

Most ő minden áldozatot meghoz, hogy én eljussak a

Csúcsra.

Milyen jó papa!

A labda jön lefelé és

Fejbevág.

Nincs valahol egy lyuk,

Picike, mint én,

Hogy belemászhatnék?

“Lettél volna lány!

Az én papám sose játszott velem.

Minek kellett erre a kesztyűre pazarolnom a pénzemet?

Olyan nyamvadt vagy, inkább egy szoknyát vettem volna

Neked!”

Visszazavarom a könnyeimet.

Miért pont most kell sírnom?

Érzem a púpot a fejemen, a fájdalmat

Le egészen a szívemig.

“Papa, ne haragudj,

Sajnálom.

Hadd próbáljam meg még egyszer.

Légyszi, papa.

Légyszi!”

“Oké, oké. Még egyszer.”

Mondja. Elmosolyodik.

“De most aztán figyelj!

Ne hozz szégyenbe!”

A labda megint felszáll

A semmibe.

Meneküljetek, madarak.

Vigyázzatok, ne találjon el!

Repüljetek el, biztonságba!

De jó, hogy megengedte.

De jó a papa!

Még mindig nem látom a labdát,

De elkapom

Valahogy.

Muszáj.

(Craig Sanchez)