Diszfunkcionális családok
Először is arról, hogy milyen a jól működő, funkcionális család. Olyan szülők képesek ilyet létrehozni, akik maguk is kapcsolatban vannak természetes szégyenérzetükkel. Vagyis tudják, hogy embernek lenni annyit tesz, mint hibázni, segítségre szorulni, tudni azt, hogy létezik egy nálunk magasabbrendű erő. A családnak szüksége van arra a struktúrára, amit a szerepek és a szabályok szilárdítanak meg. Csakhogy a funkcionális családokban a családi szerepek flexibilisek. Amikor eljön az ideje, hogy a mama munkába álljon, a papa nem borul ki. Nincs olyan házimunka, ami kifejezetten az “asszony dolga”.
A diszfunkcionális családoknál a szerepek merevek, és nem változnak. Például főzni, takarítani, mosogatni, csak a nő szokott, mert az nem a férfi dolga. Viszont ha a feleség vízvezeték-szerelőt hív a hónapok óta csöpögő csaphoz, a férj kiborul, mert megfosztják őt a férfias szerepétől, hogy megszerelhesse a csapot. A diszfunkcionális családokban rendszerint van egy bűnbak, aki állandóan bajba keveredik, ő a család szégyene. Ők töltik be azt a hálátlan szerepet, hogy elterelik a figyelmet a család valódi problémáiról. A diszfunkcionális családoknál a szabályok merevek, soha nem változnak, és többnyire kimondatlanok. A rejtett szabályok onnan erednek, hogy a szülő által mondott és csinált dolgok nem fedik egymást. Például a család egyik kimondott szabálya, hogy légy tisztelettudó, de a szülők durván, agresszíven beszélnek egymással. Természetes, hogy a gyerek ilyen légkörben nem lesz tisztelettudó, mert a példát követi, nem a szabályt.
A diszfunkcionális családok egyik típusa a olyan, mint egy szekta. Van egy merev ideológia arról, hogyan kell helyesen viselkedni, miben kell hinni, és a szülők zsarnoki módon kontrollt gyakorolnak a gyerekek vágyai felett. A szülő feltétlen elkötelezettséget vár a családtagoktól. “Ne beszélj senkinek arról, hogy mi van nálunk!” A tagok közt bizalmatlanságot szít, manipulálja a családtagokat, a testvéreket egymás ellen ugrasztja, bűntudatot kelt. A gyerekeket a feltétlen, kérdezés nélküli engedelmességre utasítják. Az ilyen szülők szájából gyakran hangzik el ez a mondat: “viselkedj úgy, hogy büszke lehessek rád!”. Ennek az a rejtett üzenete, hogy ha nem viselkedsz úgy, ahogy én szeretném, nem foglak szeretni. A gyerekek egy részénél ilyenkor bekövetkezik az az állapot, hogy lehúzzák a redőnyt, és többet nem gondolkoznak, hanem vakon engedelmeskednek, nem lesznek többé kapcsolatban a saját érzéseikkel, vágyaikkal, szükségleteikkel. A kontrolláló szülő olyan módon sérti meg a gyerekei határait, hogy megmondja, hogy a kölyök kivel barátkozzon és pontosan megmondja neki, hogy melyik helyzetben mi a helyes viselkedés. Több alternatíva nincs: csak egyetlen viselkedés helyes. Rendszerint kialakul egy “nagy testvér” effektus is: a szülők mindig figyelik a gyerekeket, hogy azonnal rajtakaphassák őket a nem helyes viselkedésen. Ha ez sikerült, akkor jön a szigorú büntetés, bűnbánat, megszégyenítés: “Hát nem szégyelled magad?!” Az ily módon kontrolláló család kínosan ügyel a jó modorra, arra, hogy mit gondolnak a szomszédok, dresszírozza a gyereket, hogy udvarias legyen, és jó benyomást keltsen. A gyereknek tökéletesnek kell lenni. Abban kell tökéletesnek lennie, amit a család megkövetel. Ha a dolgok rosszra fordulnak, az mindig valakinek a hibájából történt. Hallottam olyanról is, hogy ha beteg lett a gyerek, az az ő hibája volt, mert nem vigyázott magára. És a lázas kölyöknek végig kellett hallgatnia azt is, hogy megmondtam, hogy vegyél sapkát!
Az ilyen családok legerősebb ösztönző ereje a kemény munka és a kötelességteljesítés. Vagyis tök mindegy, hogy te mire vágysz, az első a kötelesség. A szeretet is kötelesség, az önfeláldozás, az önmegtagadás. Apa száz órát dolgozik, hogy fenntartsa a családot, anya nem vesz új ruhát, hogy a gyereknek meglegyen a legújabb kütyüje. Vagyis a szeretet egyenlő a saját vágyak feladásával.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: