Az embereknek ritkán – soha – fordul meg a fejükben, hogy azért vallanak kudarcot a szerelemben, mert amit szeretetnek véltek, az egyáltalán nem az.
A szeretet szabályait először a családban tanuljuk meg, de ezek a szabályok nagyrészt a tekintélyelvű társadalom tanításán alapulnak. A patriarchátust a férfi dominanciája jellemzi, itt a nőnek és a gyerekeknek nincsenek jogai. A francia forradalom már sokat lazított ezen a társadalmon, de a világ legtöbb vallását, iskolarendszerét és családját még mindig a patriarchális szabályok irányítják. Például a következők:
1. Vak engedelmesség. Engedelmeskedni kell minden parancsnak, mert az engedelmesség erény. A zsidó-keresztény hagyomány szerint Ábrahám felviszi a fiát a hegyre, mert Isten ezt parancsolja neki. Vagyis az engedelmesség önmagában erény, még akkor is, ha ez a nagyon várt és szeretett gyermek feláldozását is jelenti. A parancs megkérdőjelezése már önmagában is engedetlenség.
3. Ne legyen saját akaratod! A patriarchális rendszer gyűlöli az erős akaratúakat, mert őket nehéz kontrollálni.
Bár Európa országaiban már nagyrészt demokrácia van, sokan diktatúrában élik le a gyerekkorukat. Mivel a szülők úgy tanulták, hogy a szeretet erőn, és kontrollon, a “szégyelld magad!” parancsán alapulnak, addig nem beszélhetünk a nevelésben egészséges szeretetről.
A patriarchális nevelés eredménye a következő:
– az engedelmességre szoktatott gyereknek megtörik az akaraterejét. Úgy tanulják, hogy minden felnőttnek engedelmeskedni kell, mert felnőtt. Az ilyen gyerek feladja akaratát a konformitás kedvéért, vagy éppen kényszeres lázadó lesz, aki minden és mindenki ellen lázad.
– a kicsi gyerekek még spontán módon fejezik ki érzéseiket, vágyaikat, szükségleteiket. A patriarchális nevelés egyedül a szégyent engedélyezi. A patriarchális szülő nem tud mit kezdeni gyereke örömével, bánatával, haragjával. Amilyen mértékben elfojtja a gyerek az érzéseit, olyan mértékben felejti el, hogy ki is ő valójában.
– a patriarchális körülmények között felnövő gyerek megtanulja, hogy ne gondoljon saját magára. Elképzeléseit, véleményét leértékelik vagy megszégyenítik. Az eredmény: soha többé nem bízik magában.
– a vágyak, érzések, szükségletek megszégyenítése lélektani zavarodottságot okoz.
A legszomorúbb az egészben az, hogy az ilyen körülmények között felnövő gyerekek – bár lehet, hogy elhatározzák, hogy nem így fogják nevelni a gyerekeiket – ugyanilyen elvek mentén nevelik a saját kölykeiket. “Nekem se lett semmi bajom attól, hogy néhány pofont lekevert az apám, a gyerekemnek is meg kell tanulnia, hogy ki az úr a házban.” És így adódik tovább a patriarchális nevelés nemzedékről nemzedékre…
Szia,
Átolvasgattam az írásaidat, és ahogy látom, elég jól meg tudod fogni a dolgok lényegét, gondolom a tapasztalataid segítenek ebben. Érdekelne, hogy mit tudnál mondani a szégyenről. Már persze ha lehet így témát rendelni. Engem nagyon sok helyzetben a szégyentől való félelem (szorongás) az, ami nagyon visszatart vagy bénít. Ide rengeteg helyzetet el lehet képzelni, amiket mindenki ismer, pl. pénztárnál nincs elég pénz fizetni, elég kínos, megszégyenülés, vagy nyilvánosan elpirulni, az is kínos, megszégyenülés, vagy egy állásinterjún valami kínos szituba kerülni, az is szégyen érzés lehet, vagy akármi, ilyenek mindenkinek vannak, csak nálam ez központi kérdés. Csak azt nem tudom, miért? Mert minden szorongásom úgy néz ki gyakorlatilag a megszégyenüléstől való félelemre vezethető vissza. Csak az okát nem tudom, és hogy hogyan lehet ebből kikeveredni.
üdv.
balazs