A “tökéletes” személyiség

A „tökéletes” személyiség

Még mindig az foglalkoztat, milyen az a személyiség, akivé valaki egy segítő beszélgetés során válhat.

Például olyan, aki megengedi magának a folyamatos változást. Barátságosan nyitottá válik a benne lejátszódó folyamatokra, megtanul érzékenyen figyelni önmagára. Egyre inkább képes elfogadni önmagát olyannak, amilyen, és ennek következtében másokat is képes egyre jobban elfogadni, képes figyelni rájuk, képes megérteni őket. Egyre inkább megbízik a benne lezajló folyamatokban.

Azt is fontosnak tartom, hogy senkinek ne legyenek hamis illúziói azzal kapcsolatban, hogy ez egy szirupos boldogságtól csöpögő állapot problémák nélkül. Ez nem az az állapot, amikor teljesültek a vágyaid, megvalósítottad önmagadat. Nem egy statikus állapot, hanem inkább egy folyamat, egy örök változás. Nem igaz, hogy ebben az állapotban eltűnnek a feszültségek. Ez nem a célbaérkezés, hanem az úton levés boldogsága.

Valami olyan állapot, amikor egyre inkább a jelenben vagyok. Már nem terhel a múlt, nincsenek bennem feldolgozatlan fájdalmak és hibáztatások a gyerekkoromból vagy a közelmúltból. Valami olyasmi ez, hogy az énem az átélt élményekből formálódik, és nem az átélt élményeim szűrőjén át fogom fel a pillanatnyi történéseket. Ha például beszól valaki, akkor lehet, hogy abban a pillanatban fáj, esetleg dühös leszek. Átélem, kifejezem, és kész. Ha az átélt élményeim szűrőjén át nézem, és mondjuk az egész középiskolát azzal töltöttem, hogy gúnyoltak, akkor most azt élem meg, hogy ezek a szemetek engem mindig/folyton/örökké bántanak, mert én egy szerencsétlen lúzer vagyok. Elvonulok saját önsajnálatom mocsarába, és levonom a következtetést, hogy minden ember egy nagy szemét, nem érdemes senkivel kapcsolatba lépni. Lényeges a különbség a két eset között. A második esetben az új élményt (a bántást) megpróbálom egy korábban már kialakított előítélet-sémába beszuszakolni. Például tettek rám egy bántó megjegyzést, akkor ezt nem így élem meg, hanem a „mindenki szemét” sémába tuszkoltam bele. Valahogy úgy képzelem, hogy a „jó élet” olyan, hogy a lehető legkevesebb előítélet maradt meg bennem, és képes vagyok megélni a pillanatot a maga realitásában.

Azt is gondolom, hogy aki minden rendelkezésre álló tényezőt torzítatlanul vesz figyelembe, mert már nem homályosítják el a látását az előítéletek, az tökéletesen megbízhat önmagában. Egészen konkrétan a saját teste jelzéseiben. Ha például úgy érzi valaki, hogy ki kell fejeznie a dühét, akkor azt ki is fejezi, de a megfelelő formában, mert az érzelmi kötődés benne is erős.

www.szemelyescoach.hu