Sok évnyi önismereti munka után próbálom számba venni, rendszerezni, hogy mi segített nekem a változásban, egy harmonikusabb én kialakításában. Az is foglalkoztat, hogy mi az, amit ebből be tudok építeni a másokkal folytatott segítő beszélgetéseimbe.
Azt tapasztalom, hogy ami segít, az a feltétel nélküli elfogadás. Függetlenül attól, hogy a kliens milyen állapotban van, hogyan viselkedik, éppen milyen érzéseit fejezi ki. Azt tapasztaltam, hogy ha az érzéseimre maximálisan értő, elfogadó figyelemmel figyeltek, tovább tudtam lépni. Múltkoriban egy csoportos folyamatban láttam erre példát:valaki nagyon komoly dühöt érzett és fejezett ki. A csoport válasza nem az elutasítás, hanem a nagyon mély elfogadás volt. Perceken belül kiderült, hogy a düh mögött valójában komoly félelem rejlik, és máris ott voltunk a probléma gyökerénél. Ha elkezdtünk volna moralizálni vagy épp játszma-elméletet fejtegetni, akkor az illető nem jut el a lényeghez.
Sokszor tapasztalom azt, hogy képzett segítők a rengeteg tapasztalatuk miatt általánosítanak, és konzerv megoldásokat kínálnak. Kliensként azt tapasztaltam, hogy ez nem visz előre, sőt inkább eltávolított önmagamtól és a segítőtől.
Azt is tapasztaltam, hogy ha a kliens számára megadják ezt az elfogadó, empatikus figyelmet, akkor képes olyan mélységeket feltárni magából, amire korábban soha nem gondolt. Képes olyan érzésekkel szembenézni, amitől korábban rettegett. Ha a segítő empatikusan kísér, és nem ítél az elméleteken keresztül, akkor a kliens képes olyan élményekkel találkozni, amit korábban minden erejével takargatott a saját tudata elől is. Viszont amint megéli ezeket a különböző erejű és sokféle érzéseket, ráébred, hogy önmagát fedezi fel, és azonos ezekkel az érzésekkel. Ráeszmél, hogy a viselkedése pozitív irányba változik, és ez a megváltozott viselkedés afelé tendál, amilyen mindig is szeretett volna lenni.
Klienssel dolgozni mindig hallatlanul érdekes és veszélyes kaland is egyben, mert soha nem tudhatja a segítő, mi fog történni aznap. Segítőként a kapcsolatba soha nem megfigyelőként lépek, sőt nem is úgy, mint egy orvos, aki diagnosztizál, felrakja a címkét, és felírja a receptet. Személyként vagyok jelen teljes valómmal, vállalva ennek minden kockázatát. Ha a kapcsolat mélyül, abból én is hallatlanul sokat kapok, tanulok belőle, magam is gyógyulok a kapcsolat által. Ha viszont nem sikerül a kapcsolódás, az nekem is fájdalmas.
Ha teljes figyelemmel, ítéletmentesen vagyok együtt a klienssel, akkor gyakran merül fel bennem, hogy egy olyan sodró erejű folyamat része vagyok, amire nincs ráhatásom. Leginkább egy bábához hasonlítanám ezt a szerepet. A személyiség születése véresen fájdalmas folyamat, éppoly sodró erejű, mint egy valódi szülés. Bábaként csak ott vagyok és asszisztálok, segítek, fájdalmat csillapítok, kapaszkodó vagyok. De nem én szülök, és nem tudom, hogy mi lesz a végeredmény. (A szülés hasonlat abban sántít, hogy a szülés lezajlik a bába nélkül is. Személyiségfejlődést viszont nehezen tudok elképzelni biztonságos érzelmi kapcsolat nélkül.)
www.szemelyescoach.hu
Szia!
Először is BUÉK! Rég írtam, de már vagyok megint, közben olvasgattalak.
Kérlek írj valamit a munkahelyi terrorról, mert már utálok ide bejárni.
Köszönöm.
Szia Klári!
Neked is boldog új évet! Azt hallom a soraidból, hogy munkahelyi problémáid vannak, és finoman szólva is elnyomva érzed magad.
Szívesen írok a témáról, ha van konkrét kérdésed. Felteszem, arra vagy kíváncsi, hogy mit tehetsz a főnököd elnyomásával szemben. Tudnád pontosítani a kérdésedet? Nagyon szívesen válaszolok.
Szia!
Olvastam végig a blogot és az nagyon tetszett, hogy szinte karba tett kézzel nézték a pódiumon lévőt és egy idő után nevetségesnek érezte magát maga a főnök is. Valami hasonlót próbálok itt megvalósítani, több kevesebb sikerrel, de a mindennapi megalázásokat, ordibálásokat , kirohanásokat nehéz kezelni még akkor is, ha az ember amúgy jól bánik az emberekkel. Konkrét kérdés? Egyre mosolytalanabbul jövök dolgozni és jelentkeztek pszichoszomatikus panaszok is, közvetlen azelőtt h dolgozni jönnék, akuttá vált köhögés, nátha. Jó környezetben nincsenek ilyen bajaim. Hogyan lehetne még jobban megvédeni a lelkem a támadásoktól?
Kedves Klári!
Nem lehet könnyű a helyzeted. Valóban nehéz viselni, ha ordítanak veled. Ehhez senkinek sincs joga, neked pedig nem kötelességed viselni. Kiérheted magadnak ezt a stílust. Az ordító embert ott lehet hagyni, és nyugodtan azt mondani, hogy majd ha lehiggadtál, akkor beszéljük meg a problémát. A problémák megbeszélésére pedig azt ajánlom, hogy vegyél nagy levegőt, és próbáld megérteni, mit monda másik. Mondd vissza azt, amit hallottál tőle, hogy jól értetted-e. Sokszor nem értjük pontosan, mit mond a másik. Ha a vitapartnered megérzi, hogy figyelsz rá, és próbálod megérteni, akkor lehiggad. Ha elmondhatta, kifejthette, hogy mit akar, akkor megkérdezheted, hogy nyitott-e a te véleményedre is. Akkor elmondhatod a tiedet. Konfliktuskezelésre ajánlom az Erőszakmentes Kommunikációt. Csodákat tud tenni! Tényleg. Kipróbáltam, működtetem. Ha érdekel, szívesen írok róla.
Szia!
Légy szíves írj az erőszakmentes kommunikációról, mert otthon meg az itteni elnyomás alatt én leszek feszültebb otthon és ez nem jó.
Amúgy, emlékszel volt az a barátom aki valószínűsíthetően csajozós volt, már nincsen meg és a magányt is nehéz elviselni, meg hogy nem érti meg, hogy én már látni sem akarom többet, még a cuccaim sem kellenek nekem. Hogy értessem meg vele, hogy tényleg nem akarom látni?