Nagy csapdának érzem, hogy néha a segítők többsége – magamat is beleértve – azt gondolja, hogy feltétel nélkül elfogad másokat. Ehhez Istennek kellene lennünk. Erre a dologra legfeljebb törekedhetünk. Az elfogadás nem döntés és akarat kérdése, nem valamiféle felvett magatartásforma. Ez egy folyamatos munka, amivel alkalomról alkalomra meg kell küzdeni, és vagy megy, vagy nem. Az elfogadás nem jelenti azt, hogy egyetértek a velem szemben ülővel. De elfogadom, hogy lehet így is gondolkodni és cselekedni, az ő véleménye, érzései éppoly jogosak mint az enyémek, csak éppen mások, és az is előfordulhat, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong a kettő között. Lehet, hogy a másik olyan módon él, ami számomra erkölcsileg teljességgel elfogadhatatlan. Nagyon-nagyon komoly munka félretenni az ítéleteimet, és ezek nélkül lekísérni őt a saját mélységeibe. Néha megy, akkor viszont olyasfajta – számomra csodaszámba menő – áramlás indul meg közöttünk, ami éltet, feltámaszt, új erővel és lehetőségekkel tölt fel mindkettőnket. Néha meg nem megy, és marad a kínlódás. Az intimitásban a másikat úgy látom, ahogy valójában van, és abban a pillanatban én is az vagyok, aki valójában vagyok. Ezek ritka pillanatok – számomra.
Kommentek
(A komment nem tartalmazhat linket)
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Az elfogadásra csak nagyon kevés ember képes, sajnos.Pedig sokkal jobb lenne az életünk.Mint ahogyan Szabó Magda írta a Régimódi történetben egy apácáról:Be tudja tájolni az embereket, el tudja fogadni azt is, ami a lényétől idegen.Nem háborodik fel semmin ami emberi.Azt, ami emberi, olyan tágan értelmezi.Valami ilyesmit is tanítani kellene az iskolákban.
Szerintem is ritka az igazi elfogadás. Merthogy nagyon nem könnyű lepakolni a jól bergözült sztereotípiáinkat, ítéleteinket, erkölcsi igazságainkat. És igen, tényleg tanítani kellene iskolákban, de a legjobb lenne, ha a szülők elfogadó módon nevelnék a gyerekeiket.
Azt is gondolom, hogy a mások elfogadása kizárólag az önelfogadáson keresztül érhető el. Ha meglátom a saját mélységeimet, pokoli indulataimat, elfogadom ezek létezését, akkor már elfogadhatóbb, hogy a másik sem tökéletes…