Mikor kérjek segítséget?

Mikor kérjünk segítséget?

Azt gondolom, hogy amikor valaki eljut odáig, hogy ez a kérdés felmerül benne, akkor megérett arra, hogy belépjen egy segítő kapcsolatba. Sokan élnek rossz párkapcsolatban, házasságban, és képesek éveket eltölteni a pokolban. És persze közben néha azt gondolják, hogy jó lenne kilépni, mégsem teszik. Nincs erejük hozzá, félnek az ismeretlentől, mert mi lesz, ha nem találnak valaki mást. Mi lesz, ha még rosszabbat találnak? Rossz lesz elgyászolni a másikat. Egyedül szomorkodni, nézegetni a régi emlékeket, fényképeket. Félnek a változással járó fájdalomtól. Még akkor is, ha a kapcsolatban benne maradni sokkal fájdalmasabb, megalázóbb és pusztítóbb, mint elviselni azt a néhány hónapnyi – amúgy egyre enyhülő – rossz érzést. Persze felmerül bennük ilyenkor, hogy kellene valaki, aki segít. Barátnő, pszichológus, kineziológus, akárki, aki meghallgatja őket, és majd megmondja, mit csináljanak. Elmegy a barátnőhöz, kipanaszkodja magát, kicsit megkönnyebbül, de amikor magára csukja otthon az ajtót, újra rátör a fájdalom és a magány. Nem lett jobb. Az ember lánya vágyik ilyenkor valakire, aki megmondja a tutit, aki segít végigasszisztálni a nehéz heteket, hónapokat. Néha persze felmerül benne, hogy kellene egy pszichológus, de az olyan ciki. Ő különben sem beteg, a pasi a gáz, és majd ha megtalálja az igazit, akkor egy csapásra boldog lesz az élete. Nem kell ehhez segítség, boldogul ő egymaga is. És telnek a hetek, hónapok, és még mindig azzal a bunkó pasival van. Vagy ha ott is hagyja, és talál egy másikat, pár hónapon belül kiderül, hogy az se jobb. Na de majd azt is lecseréli, és akkor jó lesz, és majd ha megtalálja az igazit, akkor kezdődhet az igazi élet. Addig meg majd csak elvegetál még pár hónapot. Csakhogy közben évek és évtizedek teltek el, és ő még mindig nem találta meg az igazit. Vagy ha meg is házasodott, pár év alatt kiderült, hogy az se jó. Konkrétan szörnyű. Azért, mert nem az igazit találta meg. Nem baj, keres tovább, és ha talál egy igazit, akkor majd elválik.

Le lehet élni így is egy életet. Az igazira várás, a tökéletesség reményének illúziójában. Csakhogy közben a vasúti váróban telik az élet. De ez nem az ő felelősége, pusztán csak arról van szó, hogy még nem találta meg az igazit.

Nagyon tudok haragudni az efféle életfelfogásra. Mert ez a felelősség tökéletes áthárítása valamiféle vaksorsra. Mert nem hozta elém az igazit. Mert lehet élni a várakozásban, csak éppen nem érdemes. Sokkal őszintébb és felelősségteljesebb viselkedés, ha megállok, és megkérdezem magamtól: x éves vagyok, nem találtam meg az igazit. Mi lehet a baj velem? Mit rontottam el? Rossz szemüvegen át nézem a világot?

HA valaki idáig eljut, akkor érett arra, hogy belefogjon egy terápiába vagy coachingba. Amikor először felmerül a kérdés, hogy valamit nem jól csinálok az életemben, akkor érdemes segítőt keresni. Lehetőleg olyat, akinek a jelenlétében képes vagyok magamról teljes őszinteséggel gondolkodni.

Igazából már az is nagy dolog, ha valaki eljut odáig, hogy egyedül nem tud kikecmeregni a bajából.

Persze lehet önsegítő könyveket olvasni, és lehet, hogy néhány gondolat hasznos is lehet. De ahogy a szakácskönyvek olvasgatásától nem lakik jól senki, úgy elméleti pszichológiai ismeretektől sem lesz senki boldogabb. A változáshoz, változtatáshoz ELENGEDHETETLEN  a segítővel való őszinte, bizalommal teli empatikus kapcsolat. Enélkül NINCS  változás!

www.szemelyescoach.hu