Múltkoriban egy 36 éves egyedülálló nő kérdezte tőlem, mit tehet, hogy társra találjon. Évek óta nincs kapcsolata, mert nem talál olyan férfit, aki megfelel az igényeinek. Megkérdeztem, hogy mire vágyik. A következő válasz jött: legyen okos, gazdag, jóképű. Szomorúan panaszolta, hogy a negyvenes férfiak többsége már pocakos, kopaszodik, és van legalább egy gyereke. Neki nem kell second hand férfi.
Hát így valóban nehéz lesz. Azt gondolom, hogy ez a nő olyan vágyálmokat kerget, amelyek soha nem teljesülnek be. Ráadásul jó oka van erre. így hogy azt hiszi, hogy a férfiak nem felelnek meg az ő igényeinek, soha nem kell szembenéznie azzal, hogy ő hol tart a személyiségfejlődésében, és ő vajon megfelel-e a férfiaknak.
Azt hiszem, sok nő jár hasonló cipőben, csak nem ennyire sarkítva. A megoldás pedig “mindössze” annyi lenne, hogy a hölgyek nekilátnának valami komolyabb önismereti munkának egyéni vagy csoportos formában, és szembenéznének az eddig titkolt negatív tulajdonságaikkal. Csakhogy erre sajnos kevesen szánják rá a pénzüket idejüket, mert sokkal kifizetődőbb folyton panaszkodni, hiszen így megkaphatják a környezetüktől annyira áhított figyelmet. Minden tiszteletem és megbecsülésem azoké a nőké, akik komolyan szembenéznek önmagukkal.
Kíváncsi vagyok, mit gondoltok a témáról!
Igazad van 🙂 De mennyivel könnyebb másokat okolni a bajainkért. Nagyon akartam válaszolni a párkapcsolati problémákat keresõ kérdésedre, de éppen nincs párkapcsolati problémám. Most egy más ügy foglalkoztat. Olvastam egy blogban, hogy bevitték a gyereket ügyeletre vmiért, dokinéni leszidta a szülõket, szülõ deffenzívába menekül, hangulat feszült, gyerek ellenáll, helyzet fokozódik. Hogyan lehetne pl. a dokinõnek megmondani, hogy nem kérek a lekezelõ kioktatásból, ellenben a gyerek se lássa kárát a doktornõ rosszallásának, sõt mindenki legyen együttmûködõ és jó kedélyû?
Kedves Móni!
Nehéz a kérdés, mert egy olyan helyzetben kell kiállnia magáért az embernek, amikor ki van szolgáltatva valakinek. VAgy legalábbis a magyar egészségügyben azt hiszik az orvosok, hogy a beteg “alájuk van rendelve”. Azt hiszem, kedvesen, nagyon udvariasan, csendesen érdemes tenni egy efféle megjegyzést: “Lehet, hogy tévedtem, rosszul csináltam valamit, de most foglalkozzunk inkább a gyerekkel.” (Feltéve persze, ha a szülő tényleg rosszul csinált valamit.) Azt gondolom, egyetlen szülő sem tűrheti, hogy a gyereke előtt kioktassák!