Izgalmas az a pillanat, hogy hogyan lépnek be a játszmába a felek. Eric Berne két pontot emel ki. Ahhoz hogy játszmáról beszélhessünk, kell egy horog vagy csali. Ezt a játszmát kezdeményező fél kiveti, hátha a másik erre ráharap. Horog lehet például egy-egy rosszalló pillantás, amire a másik máris reagálhat: „Mit akarsz ezzel már megint?” De lehet egy lecsapott telefon, bevágott ajtó is. A lényeg, hogy a másik hogyan dekódolja az adott dolgot, milyen jelentést tesz mögé.
Ahhoz, hogy a horog elindítson egy játszmát, szükséges az ún. gyenge pont. Ez az, amibe a horog beleakad. Valami, amire a másik fél biztosan reagál. A párkapcsolat kialakulása során a felek rendszerint bemérik egymás gyenge pontjait. Ez a folyamat része. Más kérdés azonban, hogy ezt mire használják. Ha az egyik fél ezt rendre arra használja, hogy egy kicsit megbirizgálja ezt a pontot, akkor máris kezdődhet a játszma, és az intimitás messze száll.
De mi a haszna a játszmának? A fel nem ismert szükségletről már volt szó. Másik fontos elem lehet a negatív nyereség besöprése. Például ha bebizonyosodik, hogy mindig a másik a hibás. Például a játszma indítása is mindig a másik hibája, a másik fél csak váratlanul, véletlenül sodródott a folyamatba. De negatív nyereség az is, hogy nem kell szembesülni fájdalmas dolgokkal, nem kell rá megoldást keresni, helyette lehet játszmázni.
Végezetül néhány gyakori játszma, amit az üldöző szerepéből lehet indítani: Például az „igen, de…” Az egyik fél elkezd valamit mondani, mire a másik máris rávágja: „Igen, de…”. Népszerű a „rajtacsíplek” játék. Amikor az egyik fél felfedez valami hibát a másikban. „A sarokba szorításhoz” már profi üldözőnek kell lenni. Itt az egyik fél megakadályozza a másikat abban, hogy az valamit elérjen. Például az egyik állásinterjúra készül, a másik szóban hangosan biztatja, de az interjú előtti napon a felek csúnyán összevesznek, és máris nem sikerül olyan jól az interjú.
Csúnya játszma a „szépséghiba”. Itt bevonódik egy harmadik fél is, akinek a pár egyik tagja panaszkodhat a társára. Remekül egyet tudnak érteni abban, hogy mit nem csinál jól a harmadik, és miben kellene változtatnia. Ugyanakkor arról nem esik szó, hogy a kibeszélőnek miben kellene magán változtatnia.
Nagyon jellemző a „perpatvar”. Például a pár moziba indul, és az egyik félnek egyáltalán nincs kedve elmenni. Ahelyett, hogy ezt nyíltan megmondaná, így reagál: „miért kell neked állandóan elmászkálni itthonról? Én már nem vagyok jó társaság?” Ilyen mondat után ritkán marad el az esti cirkusz.
Good blogging!