Biztos sokan ismeritek Eric Berne: Emberi játszmák című könyvét. A könyv remek, ha nem ismered, olvasd el. Csakhogy az a baj ezekkel a játszmákkal, hogy ha éppen benne vagy, akkor nehezen vagy egyáltalán nem ismered fel, és a konfliktus mindig a másik fél hibájának tűnik.
A játszma egyik fontos nyeresége a figyelem elérése. Ha az egyik fél úgy érzi, nem kap elég figyelmet egy kapcsolatban, akkor előveszi a gyerekkorából jól ismert taktikáját, amellyel már akkor is figyelmet csikart ki a szüleitől. még akkor is, ha az a figyelem negatív volt. A párkapcsolatbanis így van ez. Ha nem kapok figyelmet, akkor olyan helyzetekbe megyek bele, olyan helyzeteket provokálok, hogy megkapjam a figyelmet. Még akkor is, ha ez szidás, veszekedés. Mert az is több, mint a semmi.
Például: HA a férj elfeledkezik az házassági évfordulóról, akkor a feleség látványosan duzzoghat, tehet célzásokat (“emlékezhettél volna rá”). És itt már nem csak arról az adott helyzetről van szó, mert előjönnek a szőnyeg alá söpört problémák is (mert már a múltkor sem, és te mindig…).
A játszma legfontosabb jellemzője, hogy ismétlődik, és van egy jól ismert forgatókönyve: ki mit mond, hogyan reagál. A jól ismert játszmákban a másik fél pontosan el tudja mondani, hogyan fog reagálni a partnere. Vannak ismétlődő mondatok, gesztusok.
Berne ír a játszmával kapcsolatban a negatív érzelmek beváltásáról is. Ez azt jeletni, hogy midegyik fél zsetonokat gyűjtöget. Ezeket a zsetonokat lehet egy darabig egymás tetejére rakni, de aztán óhatatlanul ledől a kupac. A zsetonok valójában negatív érzelmek (düh, szomorúság, félelem, féltékenység, megbántottság). Egy darabig elraktározza az ember, aztán egyszer csak nem bírja tovább, és eljön a zsetonbeváltás pillanata, vagyis a negatív érzéseit rázúdítja a másikra. az pedig rendszerint nem érti, miért most, holott az esemény már húszszor megtörtént, és eddig nem volt baj. Például ha valaki rendszeresen késik. A partner egy darabig tűri, aztán rázúdítja a másikra a felgyűlt sérelmeket. A másik pedig nem érti.
A zsetononakat beváltani nem csak azzal szemben lehet, akitől kaptuk. Rázúdíthatjuk teljesen vétlen személyekre is, akiknek csak annyi a hibájuk, hogy rosszkor vannak rossz helyen. Sajnos gyakori, hogy a házaspár negatív indulatai a gyereken csattannak.
A játszma harmadik fontos eleme, hogy a személy mit gondol magáról, milyen hiedelmei vannak önmagával kapcsolatban. Több variáció lehetséges. HA az illető elfogadja saját magát, és a másikat is, akkor az én oké vagyok, te oké vagy helyzet áll elő. Ez igen hálás pozíció, ugyanis innen nem lehet játszmát indítani. Valójában ez lenne a cél. Ha én oké vagyok, te nem vagy oké, akkor arra fogok törekedni, hogy bebizonyítsam neked, hogy én mindent jobban tudok. Ez a másiknak rendkívül frusztráló lehet. Ha én nem vagyok oké, te viszont az vagy, akkor leértékelem magamat, téged magam fölé helyezlek. A párkapcsolatokban hosszú évekig lehet élni ilyen kiegészítő helyzetekben: én azt gondolom, hogy nem vagyok oké, te viszont igen, a partner pedig ezzek tökéletesen egyetértve azt gondolja magáról, hogy ő oké, én viszont nem. Tehát egyetértünk, én alárendelődök, megkapom azt, ami a világképemnek megfelel, és ő is megkapja. Csakhogy az alárendelődött fél egy idő után elkezd betegeskedni, megjelennek a pszichés és pszichoszomatikus tünetek: egy kis gyomorfekély, daganat, pánik, depresszió. Súlyos ára van ennek a látszatharmóniának.
Szia!
Egy alkoholistának mondjam azt, hogy te O.K. vagy, és akkor leáll?