Ma egy huszonéves fiú a féltékenységről kérdezett. Mit tehetne, hogy ne legyen féltékeny az amúgy hűséges bartánőjére. Nem könnyű, főleg nem úgy, hogy mindkét fél súlyos önbizalomhiánnyal küzd. Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni. Legszívesebben azt mondanám, hogy keress szakembert, akiben megbízol, és segít felépíteni az önbizalmadat úgy, hogy együtt leástok az alapokig, feltárjátok a családi mintákat, hibákat, szétszeditek az személyiségedet apró darabokra, és a nulláról újra elkezditek kirakni a puzzle-t. Gyors kérdés, gyors válasz. Pedig a lelki folyamatok lassúak, mint ahogy a magzat is lassan növekszik. Itt nincs helye a kapkodásnak. A növény szárát se húzogatom, hogy gyorsabban nőjjön. Márpedig úgy érzem, hogy akik hozzám fordulnak, sokszor azt várják, hogy egy pillanat alatt oldjam meg a problémáikat. Mondjam meg, mit csináljanak. Vagyis kapjon gyors megoldást, és még felelősséget se kelljen vállalnia.
Ráadásul hiába látom át viszonylag hamar a folyamatokat, a kapcsolatok dinamikáját, ha ezzel szembesítek valakit, azonnal faképnél hagyna, mert nehéz szembesülni az elrontott dolgokkal. Csernus doktor is ezért vált ki ekkora ellenállást, mert az ember arcába vágja a hibákat. HA a lelki feldolgozás túl gyorsan halad, akkor bezárulnak az emberek. Kérem szépen, a lelki fejlődés mindenképpen fájdalmas. Ha nem fáj egy ilyen folyamat, akkor nem történik semmi.
Szóval nem volt könnyű a fiúnak válaszolni. Mindig méricskélni kell, hogy mit bír el még a másik. Amikor egy ismerős hölgynek elmondtam, mit csinál a coach, azt mondta, ez neki való, ő is ezt szeretné csinálni, mert ő olyan szívesen megmondaná másoknak, hogy mit csináljanak. Akkor kicsit pihegtem, mert úgy éreztem, a falnak beszéltem fél óráig.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: